4. fejezet

217 18 9
                                    


[Lance]

- Az időtök lejárt. Sikeresen teljesítettétek a feladatot. Gratulálok! Most már elhagyhatjátok a labirintust. A falakat lebontottam. Gondolom nincs kedvetek végig hallgatni még egy értékelést ezért rövidre fogom. Magam se voltam biztos, hogy sikerülni fog nektek ennyi idő alatt, de újra bebizonyítottátok, hogy nem hiába vagytok ti a Voltron paladinjai. Egyszóval. Büszke vagyok rátok! Mindenki ügyes volt. Csak így tovább! Igazából ennyit akartam mondani, úgyhogy köszönöm a figyelmet! – ezzel Allura lezárta az edzésünket.

A falak lebontásával újra az egyszínű gyakorló teremben találtuk magunkat. Odasétáltam a kirakott dobozhoz, majd egy könnyed mozdulattal beledobtam a puskámat, ami hangos csattanással jelezte, hogy immár ténylegesen benne van a többi fegyverrel együtt. A csapattársaim felé fordultam, hogy lássam mit csinálnak. Shiro Allurával beszélgetett. Elképzelhető, hogy még mindig az edzésről folyt a szó, mivel Allura egyfolytában mutogatott Shironak és nagyban magyarázott valamit. Keith karba tett kézzel dőlt neki a falnak, miközben szemét lehunyta. Kíváncsi vagyok vajon min tanakodhat. Valószínűleg már elege van az egészből és legszívesebben elhúzna innen, ahogy álltalában szokta tenni. Annak ellenére, hogy ő is paladin jóval kevesebb időt tölt velünk, mint ahogy azt az ember gondolná. Biztosan a szabadidejében is csak morgolódik.

Mintha Keith megérezte volna, hogy őt bámulom, kinyitotta szürkés-kék szemét, majd rám pillantott. Farkasszemet néztünk. Szemei kérdőn tekintettek rám, jelezve, hogy nem érti miért figyeltem őt és hogy adjak neki valamilyen magyarázatot erre. Vállamat megvonva felé visszaüzentem neki, hogy nem érdekel ő, és csak a képzelete játszott vele. Ezzel irányt is váltottam és Pidgere meg Hunkra néztem. A sárga labdát passzolgatták egymásnak a levegőben.

- Hé, Ide! – kiáltottam Hunkra.

Felemelt kézzel vártam, hogy végre felém repüljön a labda. Hunk sikeresen észrevett engem. Ő a terem legvégében álldogált. Felemelte a sárga labdát és tiszta erőből felém hajította. Hunk kicsit elszámította magát, mert a labda jóval gyorsabban repült felém, mint amit el tudtam volna kapni, így ahelyett, hogy megfogtam volna inkább kitértem előle. Ha nem így tettem volna akkor a labda pofán csapott volna, ami biztosan nem lett volna túl kellemes érzés. Ráadásul kár lett volna az én gyönyörű arcomért. Nyugalom csak vicceltem, de való igaz törött orral nem könnyű csajozni.

Szemem sarkából láttam, hogy a labda picivel a fülem mellett szélsebesen elrepült.

- Vigyázz Lance! Bocsi!

- Kösz Hunk. – akadtam ki. – Ki is nyírhattál volna ezzel az erővel!

- Bocsi, bocsi, bocsi, tényleg nem így akartam.

- Semmi. – motyogtam, majd megfordultam, hogy megkeressem a labdát.

- Ezt keresed? – kérdezte lazán Keith.

Keith vigyorogva mutatta fel a jobb kezét, miközben markában tartotta a sárga lasztit. Még is, hogy volt képes elkapni? Én alig bírtam kitérni előle, ő meg egy kézzel megfogta. Lehetne valaki ennél is menőbb? Nem, Keith egyeltalán nem menő. – legalábbis ezt próbálom elhitetni magammal, ennek ellenére nem igazán sikerült. Akaratlanul is csodálom őt. Csodálom, hogy ő képes arra amire rajta kívül senki sem. Csodálom benne, hogy nem érdekli más véleménye sosem, és mindig a saját akarata szerint cselekszik. Csodálom benne, hogy olyan tehetséges a harcban, és bármilyen fegyvert képes használni. Azonban mind ezt sosem vallanám be neki. Inkább válalom, hogy ötször felsikálom az egész kastély padlóját, minthogy ez egyszer kiderüljön. Mindebből az következik, hogy Keith árt az egómnak; ezért is próbálok mindig felülkerekedni rajta.

A víz mélyénWhere stories live. Discover now