20. A Logan-hadművelet

2K 106 72
                                    

Egész délután a szobámban voltam és próbáltam a másnaposságomról elterelni a figyelmemet. Még mindig furcsa ürességet és étvágytalanságot éreztem így csak feküdtem az ágyamon. Nem mellesleg azért se mentem ki, mert anyuék beszélgetésére se voltam nagyon kíváncsi, akik végig Loganről áradoztak. Csukott ajtón keresztül is hallottam, hogy miként tervezik a jövőnket. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy a telefonomon bekapcsolt James Artur-Train Wreck című számával és az előttem heverő Rómeó és Júliával eltereljem a figyelmemet.

Persze bármennyire is próbáltam, Logant nem tudtam kiverni a fejemből. Annyira össze voltam zavarodva... egyre inkább úgy éreztem, hogy ez a sok érzelem elnyom. Logan mostanában tényleg nagyon sok mindent tett értem, dobta a barátnőjét, megvédett Zacktől (még akkor is ha Kaiden állt először a védelmemre, hiszen Logan állította le az egészet), elkísért a korházba, mikor meglátogattam az apámat és akárhányszor szétcsúsztam ő megpróbált megnyugtatni. Nem egyszer ajánlotta fel a segítségét, amit állítása szerint bármikor kérhetek.

Szerettem volna valakivel megbeszélni, azt hogy mit érzek és egy-két tanácsra is szükségem lett volna, így az egyetlen egy ember felé fordultam, akiben megbíztam. A könyvet félreraktam és megragadtam a telefonomat, majd írtam egy üzenetet Dannek.

Ruth üzenete: Szia, tudnánk találkozni?

Nem sokkal később érkezett is a válasz tőle.

Dan üzenete: Szia, persze, mikor és hol?

Ruth üzenete: A parkban jó lenne neked?

Dan üzenete: Persze, most induljak?

Ruth üzenete: Igen, én is indulok.

Ezt követően felpattantam az ágyamról és kisiettem a szobámból, majd felöltöztem. Gyorsan elköszöntem anyuéktól, majd ki is léptem az ajtón.

Hideg volt és egy kicsit havazott is. Az út már nem volt csúszós, inkább latyakos, így nem féltem, hogy eleshetek. Miközben mentem felhúztam a kesztyűmet és a sapkámat is a fülemre húztam, hogy ne fázzak annyira.

Mire a parkba értem Dan már ott ült a szokásos padunkon és engem várt. A havat lesöpörte a földre, és ha jól láttam, hozott egy takarót, hogy arra üljünk rá. Hát nem figyelmes?

Mikor oda értem idegesen ültem le mellé. Izgultam, hogy hogyan kellene felhoznom a témát, hogy esetleg mit szólna... aztán eszembe jutott, hogy ezektől nincs miért félnem. Dan nem véletlenül érdemelte ki a bizalmamat, ami tizenegy év után is megcsorbíthatatlan volt köztünk.

– Szia - köszöntem neki, amit ő is viszonzott, de tekintete nem volt nyugodt. Tudta, hogy nyomos indokkal kellett ide jönnie. Tudta, hogy négyszemközt akarok vele beszélni...

– Van valami baj? - kérdezte a lényegre térve és mélyen a szemembe nézett mire én azonnal elkaptam a tekintetem és lehajtottam a fejem. Az adrenalin ténylegesen elárasztott és egy pillanatra le is bénultam tőle.

– Nem... csak szerettem volna veled beszélni - ujjaimat tördeltem és éreztem, hogy szemeim könnyfátylasok lesznek. Nem tudtam, hogy miért voltam ennyire instabil érzelmileg, de betudtam a sok stressznek és az elmúlt napok történéseinek.

– Miről szerettél volna beszélni Ruth? - Dan tökéletesen látta rajtam, hogy mennyire szétszórt vagyok, de nem kérdezett rá semmire, hagyta, hogy én beszéljek.

– Dan, tudnál nekem segíteni? Annyira nem tudom, hogy mi tévő legyek - kétségbeesetten felzokogtam és vállába fúrtam az arcomat, mire ő azonnal átölelt és nyugtatni kezdett. Eddig bírtam könnyek nélkül...

Megszegett esküWhere stories live. Discover now