Még mindig nem tudom elhinni, hogy annyi idő után a karjaiban tart. Kissé összezavarodottan nézek a vörös szembogarakba. Talán ő is így érezz. Óvatosan túr egy hosszú kék tincset a fülem mögé. Lehunyom a szemem és a mellkasának döntöm a homlokom.
- Annyi mindent mondanék és mégis... - kezdem.
- Mintha fojtogatnának - folytatja.
- Se hang.
- Se levegő.
- Nem jön ki a torkomon - fejezzük be együtt a gondolatot. Elmosolyodom ezen, talán ő is. Hirtelen fordul a világ, ahogy a kezem szorongatja és húzni kezd magával.
- Zed, hé! Állj meg!
- Nem lehet!
- Mi az, hogy nem lehet? - akadok fenn, hisz nem gondolhatja komolyan, hogy annyi szarság után, csak úgy a karjaiba vetem magam.
- Ne makacskodj már, kölyök!
- Nem vagyok kölyök! - csattanok fel és sarkaimmal fékeztem. Végre megáll.
- Mi van?
- Nem megyek veled sehová! Haragszom. Emlékszel? - fonom össze a karjaimat, mire egyik kezét a derekára teszi és félre dönti a fejét.
- Mos komolyan, Kayn? - vonja fel a szemöldökét, mire acélosan nézek a szemeibe. Mély sóhajával együtt leszegi a fejét és pár követ arrébb rúg. - Mit vársz tőlem?
- Időt. Megértést. Teret - sorolom komolyan, mire felhorkan. Erre én is megemeltem az egyik szemöldököm. Most így melyikünk tűnik gyerekesnek?
- Ez... akkora buziság - túr a hajába, mire összeszűkülnek a szemeim.
- A nagy Árnymester így gondolja? - hangom hűvösen csattan a levegőben. A tarkóját vakarja, majd újra a hajába túr. Mi lenne Zed, ha engednéd a gyengédebb énedet előtérbe?
- Nem... persze, hogy nem - mondja lemondóan és halkan. Meglepett.
- Zed... - engedem le a kezeim és egy lépést közelebb lépek, így kényelmesen elérem, mikor a kinyújtott kezemmel a bal orcájára simítok. Pillanatra lehunyja a szemeit és a puha tenyérpárnáimba dönti a fejét. Még így is olyan mocsok vonzó! Beharapom az alsó ajkam és folytatom, mihelyst összekapom magam. - Miért félsz lassítani? Gyengédnek lenni? - Lassan rám nyílnak azok a mélyvörös szemek és bennem reked a levegő.
- Mert félek, ha most nem sietek, akkor vége! - mire kapcsolnék, elkapja a másik kezem és magához ránt. - Félek, hogy ez csak egy pillanat. Kiakarom használni, mielőtt véget ér! - Mélyen meredek a szemeibe és ő is az enyémbe. Basszus! Ez így nem jó! El fogom veszteni a fejem. Gyengül az ellenállásom, mert máris közelebb simulok hozzá. Hiába. Már elhagytuk a nyüzsgő falút. A félhomályban, az erdő szélén lévő sűrűbe keveredtünk. Erős marka a derekamra siklik fel.
- De...
- Mi lenne, ha most az egyszer nem makacskodnál? - kérdi mélyen a fülem mellett búgva. Végem... Felnyögök, ahogy a forró levegő a fülem simogatja.
- Zed... mester - lehelem. Hirtelen megrázkódik a fa, ami mögöttem áll. A tüdőmből kiszoruló levegő egy nyögésben távozik az ajkaink között, mivel a hátam a kemény törzsnek érkezik. Hatalmas keze a jobb orcámon, a másik a derekamon. A teste nekem feszül. Ajkai keményen nyomodnak az enyémnek.Néha a fogaink is összekoccannak. Vékony ujjaim a sűrű havas fejtetőjébe szánt, a puha tincseibe. A másik kezem az arcomnál lévő csuklójára fog. A lábaim közé lép, mire rögtön az egyik a derekáig felkúszik. Kapcsol. Elengedi az arcom és a térdhajlatomba markol, majd inkább felfele csúszik a keze és a combomnál talál megállapodást. Így kénytelen vagyok a nyakába karolni a két kezemmel.
Mikor végre elengedi az ajkaimat, vaskos csíkban húzódik közénk az összekeveredett nyálunk. Arcomra vékony pír szökik és talán egy kicsi az övére is. Zihálva meredünk egymás, kissé köd fátyolos szemeibe. Nagyot nyelek és reszketegen sóhajtok fel. Érzem őt, ahogy nekem nyomódik. De én is neki... Erre egy vigyor fogad, ahogy kissé visszatérek a gondolataimból.
- Kuss! - csapok le az ajkaira vadul és folytatódik az újabb nyelvcsatánk, miközben a ruháink meggyűrődnek. Végül elfogadva a sorsukat lehullanak rólunk. Test a testnek, bőr a bőrrel érintkezik. Kapkodva simogat, minta bepótolni akarná azt a sok változást, amiről lemaradt. De az én kezeim is így tesznek. Ismerkednek a friss, új hegek domborulatával. Kiszakad a számból és a nyakam falja. Hosszú hajam a hátam és a fatörzsének szorul. A hajamba túr, ahogy az arcomat tartja a másik oldalt, miközben a széles hátába kapaszkodom. A fa törzse kissé megvan dőlve, így félig elfektet rajta. A lábaim a térhajlataiba akasztom. A nadrág még rajta, de engem kicsomagolt. Nem tudom hogy csinálja. Lassú. Ajnároz. Érzem a feszítő fájdalmat. Megszívta a nyakam. Nyomot hagy. Szemtelenül kisajátít. Újra érzem, de lejjebb a vékonyabb bőrrészen. Felnyögök és kissé bele mélyesztem a hátába a körmeimet. Felsóhajt. Kellemesnek találja. Felnyílnak kissé pillangó szárnyú pilláim és kissé könnyben úsznak a szemeim. A sötét eget nézem és próbáltam befogadni ennek a férfinak a szeretgetéseit. Megfeszülnek az inak a nyakamban, ahogy egyik bimbómat az ujjai között morzsolja, míg a másikkal az ajkaival játszik.
- Zed... ahhh, neh - markolok félkézzel a hajába, míg a másikkal kapaszkodnom kell. Felnéz a dolgából és bennem reked a levegő. A fejem nagyot koccan a fa kemény törzsévvel. Azok a szemek. Olyan vággyal néznek rám. Olyan tűzzel. Soha senki nem nézett még így rám. Nyüszítek és sóhajtozom, de érzem ezt nem bírom sokáig. Úgy játszik a testemmel, mintha csak hangszer lenne. Finoman, mégis határozottan mozognak fürge ujjai rajtam és én a legédesebb, legszenvedélyesebb hangokon szólalok fel. Lejjebb halad, mire zihálva engedem el görcsösen szorított fehér tincseit. Hevesen járó hasamat veszi célba. Csókokkal hinti be, mire felsóhajtok. Nyugtat, lassításra készteti a testem. Amit lassan el is ér. Nem kapkodom a levegőt olyan vadul már. A köldökömbe nyal, mire felkuncogom. Csikis. Ő is elmosolyodik és újra megteszi. Halk nevetés szökik ki a számból és fejére teszem a kezem. Érti. Lejjebb halad, mire az alhasam szinte az üregébe húzódik vissza. A szőrzetem vékony határán csiklandoz a meleg lélegzete.
Tagom megrándul a feje mellett és kis nektár buggyan ki a tetején. Itt már egy könnyem is legördül. Túl sok. Édes kínzás ez. Nem érint. Elkerül. Finoman az alhasam határát csókolja. Megfeszül a hasfalam, a tagom nagyot mozdul. Így fogok elmenni, ha nem fejezi be.
- Ne siess - szólal meg hosszú, hosszú csönd után.
- Ne játssz velem... - nyekergem.
- Távol álljon tőle - tenyerével végigsimít rajtam, mire ajkamba harapva felvisítok. Azt a kurva, de érzékeny vagyok! Pedig csak megsimogatott. Az összes levegőt kipréselte belőlem, mire heves légzéssel próbáltam meg visszaszerezni, mind, amit eddig kifújtam.
Párszor így tett még, mikor, hallom ajkait elnyílni rögtön lekapom a fejem. Ott térdel előttem, félkézzel a tagom tövét kulcsolja át és készül bekapni. A hely csöndes volt, csak a kabócák hangjától volt hangos. Idáig. Olyan elnyújtott, mélyről jövő férfias nyögés hagyta el a számat, ami engem is meglepett. Félig ültem, a kezem a hajába, a másik a törzsön. Az ajkaim Ó alakban, miközben ő ütközésig nyel el. Nem mozdul, míg nem veszek levegőt az előbbi után és nem enged a testem a görcsös tartásán. Végül visszahanyatlom és ő maga pedig lecsusszan rólam.
- Szépen megnőtté itt is.
- Fogdh beh! - takartam el a szemeimet az alkarommal. Kuncogva visszahajolt és újra a szájába vette a nemesebbik felem, mire újra felnyögtem. De... jól hallottam. Ő is belenyögött ebbe? A hangom... Az izgatja. Halkan cuppog rajtam és néha kicsusszan tőle is pár elégedett sóhaj.
- Én... - remeg meg a hangom kis idő után. - Zed... - De meg sem hallja. Vagy nem akarja. Jobban rádolgozik. Nyekkenve harapok a csuklómra és összeszorítom a szemeimet.
Egy kitörő, hangos nyögés, ami elfullad a nyári éjszakában. A fejem zúg. a testem zsibbad és érzem, hogy szinte elhagyja a lelkem a hüvelyét. Ez a mennyország. Kellemesen elnehezedik mindenem. Halk zörgés zökkent ki a hosszan tartó kábulatból. Eleinte nem érzem annyira közelinek, de mikor erős kezek markolják a lábaimat és nyomják fel azt, egyszerűen feleszmélek. De hiába, a kezeim előre nyúlnak a testem felső része meggörbül, de ő már bennem van. A körmeim az alkarjaiba vájnak, a görbe tartásom, nyíl egyenessé válik és sikoltva verem a fejem a fába. Szépen lepergetve róla a vaskos kérget.
- Bazd meg... Ez... fájhhht... - sziszegem a fogaim között remegve, majd ahogy tudok kissé felnézek rá egy gyilkos tekintettel.
- Sajnálom... nem bírtam tovább - ahogy előre mozdul, ott is beljebb tolódik, mire nyögve szorítottam össze a szemeimet. Finoman a fejem alányúl és megemel, hogy lágy csókkal kárpótoljon. Nehezen, de sikerül megmozdítanom az ajkaim és viszonoznom a csókját. Oda lenn nem mozdul, így lassan megszokom a hirtelen jött vendégemet. A felkarjaiba markolok és kissé vissza dőlök, mert érzem begörcsöl a hasam, ha tovább erőltettem. Óvatoson mozdul. Felszisszenek, mire kissé megáll. Újra nyugtatni próbál, ezúttal a kezeimet csókolója felváltva. Lazulnak az izmaim. Mozdul. Feszül. Nyugtat. Ez az üteme az első pár percnek. Végül sikerül túllendülni és mozdulhat mindenféle fájdalmas hang nélkül. Még azt is eléri, hogy élvezetből sóhajtsak fel.
A nyöszörgésem mellett, ő is hallatja már a hangját. Felnézek rá és szinte betakar. Elrejt. Felemelem mind a két kezem, mire a tenyereimbe csókol és hagyja, hogy kígyókként tekeredjenek a nyakába.
- Jó?
- Finom...
- Nekem is - kissé rekedt a hangja, ahogy nem használja beszédre, csak sóhajokra és néha férfias nyögésekre. A mozgása lekorlátozik, ahogy a lábaimmal is átkarolom a derekát és úgy vonom az ölelésemben. Boldogan bújik a testemhez és érzem, ahogy kezeivel közelebb szorít magához. A könnyeim útnak indulnak. Némán csordogálnak le az arcomon. Kiizzadt testünk ellenére teljesen egymáshoz tapadtunk. Zed tincsei a homlokára tapadtak, amiket finoman félre seprek és a forró homlokára csókolok. Hamar meglesz a válasza a gesztusomnak, ahogy a vállammal teszi ezt. Beleborzongok. A lassú ringatózás ellenére nem csitul a vágyam. Kellemesen jelen van, miközben némán érinthetjük egymást. Finom puha csókok, halk szuszogások. Ó, Istenem! Ezek a pillantások. Egy szerelmes férfi pillantásai! Teljesen magával ragadott. Egy pillanat alatt elérte, hogy a kételyeim tova szálljanak.
Változik a légkör, a hangulat, az érzés. A vágy sürget bennünket. Erősen markol a testembe, ahogy én is erősebben kapaszkodom belé. Hangosan csattan a testemhez, ahogy újra és újra találkozik az ágyékunk egymással. A nyögéseim hangosodnak. A száján veszi a levegőt, az összepréselt fogain engedi ki, sisteregve azt. Nem bírja ő sem sokáig. Az ujjaimat erőszakosan az övéibe fűztem, hogy a lábamat fogva is inkább a kezem fogja. A fa lombja halkan susogott, ahogy az igénybevétel miatt ráztuk a törzsét.
- Érzem! - kiáltok fel, mire Zed jobban neki feszül. Érzem. Épül bennem, hogy utána darabokra hulljon.
- Kayn!
- Zed! - kiáltjuk egymás nevét, mire minden lelassul. Bennem marad, a mozdulatba dermed, ahogy én is. Egy hang sem jön ki a torkunkon. Mintha fojtogatnának bennünket. Nem marad semmi, csak az érzés. Az a mélyen zuhanó érzés. Az ölem megtelik. Nehézzé válik. A lábujjaim görcsösen behajlanak. Zed tenyereinek nyoma a bőrömbe ég, olyan erősen markolja a lábaim. Vigül, mintha a felszínre jönnénk, kapkodva, zihálva csattanunk fel. Homályos minden. Látom őt és ő is engem, de csak elnagyolva. A lábaimat óvatosan engedi lejjebb, ahogy mozog kicsit. Minta búcsúzva simogatna belülről. Eleinte nem értem, de aztán leesik. Hirtelen magányossá válok, hogy elhagyja a testem lüktető, forró húsa. Fáradtan, mégis panaszosan nyögök erre.
Mocorog a világ, ahogy én is. Egy izzadt, még mindig levegő után kapkodó, forró testhez simulok. Rajtam ruhaanyag. A kimonóm. Elég nagy, hogy kényelmesen betakarjon miket. alattunk Zedé pihen, mintha csak lepedő lenne. A fejem a mellkasán. Hallom a dübörgést, amit okoztam. Finom mozdulatot érzek, mintha tündérek táncolnának a meztelen vállamon. Csak az ujjai begye az, ami simogatja a bőröm. Felszusszanok és a lábam átvetem rajta. Fészkelődik és halkan szusszan ő is, mikor megvan a megfelelő póz.
- Egyé váltak az árnyékaink - szólal meg hosszas hallgatás után.
- Egyé? - kérdem lehunyt szemekkel.
- Nem volt ott se a tiéd se az enyém.
- Akkor mégis hogy lehet ez, ha ott sem voltak?
- Nem úgy - kuncogja. Megint jól szórakoztatom. - Külön-külön nem is - emeli meg a fejem az állam alá nyúlva. Felnyitom a szemeim és sűrű pilláim alól nézek a vöröslő szembogaraiba.
- Akkor? - lehelem ajkainak.
- Együtt... egymásba voltak csak jelen - feleli ő is ugyan olyan halkan.
Susog a ruha, ahogy a kezem kiemelem. Meleg tenyér ér az arcához. Puha, kissé kiszáradt ajkak találkoznak egymással. Mindig éles nyelvek ölelik át egymást. Újabb mocorgás. A hosszú sötét tincseim függönyként omlanak körénk. A vállaim felhúzom, ahogy elmélyülten csókolom meg újra.
- Mi lenne... ha nem csak az árnyékaink válnának újra egyé? - Lusta vigyor lesz a válasz a kérdésemre. Hatalmas tenyerek indulnak hadjárata a fenekemtől a hátamon felfelé.
- Nincs ellenvetésem - kuncogja két csók között és érzem, ahogy újra megszűnik minden.
Csak mi létezünk egymásnak újra. A világ zaja kimerül abban, hogy egymás elfojtott sóhajait halhatjuk, az illatunk egymással keveredik, ahogy az ízeink is. Hangosabb robban az ég és fény járja be. Vörös... és... Kék...
