Stand By Me - Pierre Gasly ✅

ＳＩＸ (ＰＩＥＲＲＥ)

Valamiért nem hagyott nyugodni az a bizonyos lány. Először ellenséges volt velem, a szimpla invitálásomat gorombán elutasította, most pedig dühösen kezdett kiosztani arról, hogy miért ne adjam fel. Őszintén, mi ez?

Már csak ezért is alig vártam a hétfőt, hogy újra beszélhessek vele, és a titokzatos személyéből többet is megismerhessek.
Futam híján az egész hétvégét végigedzettem, és végigaludtam, illetve egy interjúm is volt az egyik francia magazinnal, melyet szívesen vállaltam el. A francia média volt az egyetlen, akik kiálltak mellettem, ők próbálták úgy felfogni az egészet, hogy nem csak én voltam a hibás, és ezért talán örökké hálás is leszek nekik.

Egyedüliként léptem be a hatalmas terembe, ahol még senki sem tartózkodott, és az egyik széket magam alá húzva leültem.
Mivel túl korán jöttem, ezért előhúztam a telefonomat a zsebemből, és már épp felléptem volta az egyik közösségi oldalra, amikor nyikorogva kinyílt az ajtó.

A lány csak egy pillanatra nézett rám, majd lesütve a szemeit a tőlem a lehető legtávolabbi széken foglalt helyet, és egy mappát az ölébe helyezve olvasni kezdett, hosszú haja pedig formás arcába hullott.
Furcsa késztetést éreztem arra, hogy megszólaljak, és bármennyire ellen akartam állni ennek, nem sikerült.

- Mit olvasol? - a lány ijedten kapta fel a fejét, és pár másodpercre engem kezdett fürkészni, majd elkapta pillantását. Félénk.
- Ezek csak jegyzetek - felelte halkan, és kimérten. - az egyetemről.
- Milyen szakra jársz? - érdeklődtem tovább, mert egyszerűen érdekelt ő. Érdekelt, hogy miért ilyen félénk, titokzatos, de legfőképp, hogy miért jár ebbe a közösségbe.
- Űrtechnológiára - rántotta meg vállait, mire szemeim kikerekedtek.
- Most csak viccelsz-egy apró fejrázással adta tudtomra, hogy ő bizony nem viccel.- akkor ne haragudj, csak ezt nem néztem volna ki belőled.
- Megesik az ilyen - válaszolt még mindig csendesen - egyébként - most én kaptam fel a fejem csodálkozva, nem gondoltam volna, hogy ő is beszélgetést kezdeményez - jobban vagy már?
- Igen - bólogattam határozottan, annak ellenére is hogy közel sem ez volt az igazság.
- Nem hiszem el neked - rázta a fejét - láttam a cikkeket rólad, annyira durvák voltak hogy abból nem lehet ilyen hamar felocsúdni - csak úgy ömlöttek a szájából a szavak, és talán már meg is bánta, amikor rámnézve egy hatalmas vigyort látott a fejemen. Mert itt már mindketten tudtuk, hogy ő bizony rámkeresett.
- Nagyon kedves tőled, hogy utánamnéztél - próbáltam kicsit szórakoztatni, ám arckifejezéséből nem ez jött le.
- Mostmár tanulnom kéne - mutatott a papírokra az ölében, én pedig egy aprót bólintottam. Magam sem tudom miért, de rosszul esett az, hogy megszakította a beszélgetést. Talán valami rosszat mondtam?

- Rendben, azt hiszem ennyi volt mára, mindenkinek szép hetet kívánok - csapta össze tenyereit Jacqueline néni, mikor a körülbelül tizenhat éves lány befejezte mondandóját. A kiközösítését mesélte el, de annyira szívbemarkoló volt, hogy még én is majdnem bekönnyeztem. Állítólag az egyik nagymenő fiú osztálytársa randizni hívta, ő pedig elutasította, és innentől már minden jött magától. Elmondása szerint minden nap sírva járt iskolába, a fiúk piszkálták, a lányok néha fizikailag is bántották, és ez az egész dolog váltotta ki nála a pánikbetegségét, mellyel már három hónapja küzd. Miért érdemlik ezt a fiatalok?

Lassan felállva végignéztem, ahogy a lány sietősen lépked a kijárat felé, és gondolkodás nélkül ott termettem mellette.
- Várj - fogtam meg a csuklóját, ő pedig mintha csak tűzhöz ért volna, úgy rántotta ki kezét, és közben felszisszent - jaj, ne haragudj, erős volt?
- Nem - rázta meg a fejét, én pedig nem értettem, hogy akkor mitől fájt neki ennyire. - mit szeretnél?
- Nincs kedved beülni egy kávéra? - tettem fel a kérdést reménykedve, de a lány arckifejezését látva tudtam, hogy erre semmi esély.
- Talán majd máskor - mosolyodott el hamiskásan, és egy intés után otthagyott. Annyira titokzatos.

- Édesem - anya mézédes hangját meghallva egy apró mosollyal az arcomon fordultam felé, és öleltem meg.
- Milyen volt Szicília? - érdeklődtem a késő nyári nyaralásukról, melyről most értek haza.
- Nagyon jó volt, csak apád össze vissza evett mindent, és utána egész éjszaka a mosdóban volt - forgatta meg szemeit.
- Miért nem lepődtem meg? - kuncogtam fel.
- És te drágám, hogy vagy? - simította kezét arcomra aggódó tekintettel.
- Nem valami fényesen - mondtam az igazat - de igyekszem jobban lenni.
- Nem szabad feladnod - rázta a fejét - azt soha sem szabad.
- Nem tudom, sokkal egyszerűbb lenne - szomorodtam el.
- Pierre, ne szórakozz - kerekedtek ki szemei - kiskorod óta a forma 1- ről álmodtál, és most mikor ott vagy, ki akarsz lépni?
- Mindenki engem szid - túrtam a hajamba idegesen - mégis mi értelme lenne folytatni?
- Anthonie miatt - anya szavai egyből a szívembe markoltak - ő mondta, hogy mutasd meg nekik.
- Erre nem is gondoltam - gördült ki szememből egy könnycsepp, és haragudtam magamra, amiért elfelejtettem ezt.
- Pierre szívem - húzott magához újra anya - soha sem szabad feladni.
- Köszönöm anya. Köszönöm - szorítottam gyengéd testét, amennyire csak tudtam, könnyeim pedig már megállás nélkül folytak.

Anthonie. Felevenedtek bennem az emlékek, az összes együtt töltött pillanatunk, a francia bajnokság pillanatai, az edzőtáborozás, minden. Ő volt a támaszom, a legjobb barátom egészen kiskoromtól kezdve, és ő volt az, akivel mindig megosztottuk egymással az álmainkat.
Ő a Ferrarihoz akart menni, én a Red Bullhoz, és talán ha az a bizonyos Spa - i verseny nem történt volna meg, a 2020 - as szezont már az Alfa Romeonál kezdhette volna, ezzel pedig beteljesítve kiskori, közös álmunkat.
Talán soha nem fogom megérteni, hogy ő mivel érdemelte ki azt, amit az élettől kapott, és miért pont ő került a váratlan baleset közvetlen közelébe.

A baleset közben épp interjúztam, és előttem egy hatalmas kivetítőn ment a Forma 2 - es futamközvetítés, ezért az egészet élőben láttam. Felmérve a helyzetet egyből rájöttem, hogy ez bizony nem egy kis baleset volt, és akár valaki meg is sérülhetett, de mivel a roncs autókból semmit nem tudtam kivenni, nem gondoltam volna, hogy ő az. Mikor viszont a képernyő alján felvillant a neve, jelezve, hogy ő volt az egyik érintett, kikerekedett szemekkel kértem elnézést az előttem álló riporterhölgynek, és szinte rohanva indultam el a csapat garázsába, hátha megtudok valami infót. Ugyanis a fiú nem szállt ki, nem tolta ki magát az autóból, és még csak a fejét sem mozdította meg.

A garázsba belépve teljes káosz fogadott. Ideges, rohangáló emberek, elemzések, adatok százai. Gyorsan utánakaptam az egyik mérnök kezének, és szinte ordítva kérdeztem tőle, "mondd, hogy jól van. Csak ennyit mondj" a férfi válasza egy apró, de annál jelentőségteljesebb fejrázás volt, nekem pedig a lábaim feladták a szolgálatot. Ott, egy ismeretlen  emberekkel teli garázs közepén a földre rogytam, arcomat kezeimbe temettem, és hagytam, hogy a fájdalom eluralkodjon a teljes testemen.

Hiányzol, Anthonie

Sziasztok:)
Kissé érzelmesebb rész, könnyezve írtam meg, remélem tetszett nektek és szívesen olvasnám a véleményeiteket kommentben. 🙈❤
Köszönöm az eddigi támogatásaitokat, csodásak vagytok🥺

Remélem jól telik a szünet💗

xx T 💕