Egy Párválasztó története

15. (A hercegnő)

Az Illéa Palota előtt hatalmas tömeg követte figyelemmel, ahogy kinyílnak a vaskapuk. Akárhányszor elhaladok itt, mindig úgy érzem magam, mint egy rab, aki végre valahára kiszabadult a börtönéből. Sok hasonlóságot éreztem az elítéltek és a saját életem között. Például engem is börtönőrök vesznek körül, akik minden egyes lélegzetvételemet figyelemmel kísérik, csak őket palotaőröknek hívják itt. Aztán ott van apám is, aki ennek a sivár börtönnek az igazgatója. Megszabja minden lépésünket és nem tűr ellentmondást. Most is ott állt a jobb oldalamon, kiegyenesedve barátságtalan arccal. Mellette anyám próbált bátorító mosollyal erőt küldeni nekem, de nem igazán jutott el hozzám ez az erő. Talán apám gyilkos aurája láttán inkább elmenekült, amiért nem hibáztatom. Legszívesebben én is messzire rohannék, de hercegnői mivoltom még tiara nélkül is tökéletesen felismerhető, így pár saroknál messzebb biztos nem jutnék mielőtt valaki felismer és riasztja a palotaőrséget.

Adam még nem volt sehol. Reggeli után olyan gyorsan távozott az étkezőből, hogy köszönni sem volt ideje. Eleonora White reggeliről való távolmaradása nagyon megijeszthette. Bárcsak lenne annyi önbizalma, hogy rájöjjön, az a lány teljesen oda van érte és biztos nem azért nem jelent meg reggel, mert nem akar tőle semmit és haza szeretne menni. De apánk kiirtotta minden magába vetett hitét és bár most sokkal nagyobb szükségem van a bátyám ittlétére, mint korábban, meg tudtam volna érteni, ha inkább vele van. Ráadásul ez még jól is jöhet neki, ki tudja lehet Eleonora megfázott a tegnapi esős kaland után és szüksége van valakire, aki ápolja. Adam bolond lenne, ha nem ragadná meg ezt a lehetőséget, egy egész napot együtt tölthetne a lánnyal.

— Elnézést a késésért! — Adam hirtelen jelent meg a kapuhoz vezető egyik lépcső tetején és úgy kellett megragadnom, hogy ne szaladjon tovább, olyan nagy lendülettel érkezett.
— Tudhatnád, Adam, hogy egy trónörökös nem várakoztathatja meg a palota vendégeit. Remélem nyomós okod van a késésedre — nézett rá apánk szigorúan. Neki sosem lehet megfelelni.
— Csak volt egy kis elintéznivalóm reggeli után, ami egy kissé elhúzódott.
— Mi lehetett olyan fontos, hogy majdnem elkéss William herceg üdvözléséről, amelyen még pár órával ezelőtt annyira részt szerettél volna venni? — kérdezte gúnyosan Robert. Alapvetően nehéz őt elviselni, amikor gúnyolódik minden egyes arcizmomat meg kell erőltetnem, hogy ne lássa, mennyire ideges vagyok tőle.
— Robert, kérlek! — szólt közbe anya. — Először foglalkozzunk a herceg érkezésével, Adam pedig később biztos beszámol a késése okáról.
— Igazán megnevelhetted volna a kölykeidet, Amalia! Egyikük sem tudja, hogyan kell viselkedni. Nézd meg a lányod! A sajtó hamarosan száz képet fog róla készíteni és nem hajlandó egy apró mosolyt sem kicsikarni magából.
— Elnézést, hogy nem vágok jó képet a halálos ítéletemet illetően! — csattantam fel.
— Vanessa, van fogalmad róla, hogy...
— Milyen sok órádat áldoztad az eljegyzésem megvalósításáért? Valószínűleg rengeteget és biztos vagyok benne, hogy hálásnak kellene lennem neked, apám. De nem vagyok az.
— Kérlek, hagyjátok abba! — könyörgött anyám.
— Igazad van, a fotósok mindjárt itt lesznek — mondta apám, majd elfordította rólunk a tekintetét és előremeredt a távolba. Hihetetlen érzéke van a viselkedésének megváltoztatására miután meghallja a fotósok vagy a nép, illetve a kamerák szavakat.
— Minden rendben? — suttogtam Adamnek, miután királyi jóatyánk figyelmét már biztosan nem ránk szentelte. — Tudtál vele beszélni?
— Az egyik komornája nyitott ajtót, azt mondta beteg és éppen pihen
— Biztos megfázott az esőben.
— Lehet, pedig kértem, hogy azonnal öltözzön át és vegyen egy forró fürdőt. Mindenesetre megkértem a komornát, hogy adja át az üzenetem mikor felébred. Remélem hamar jobban lesz.
— Ne aggódj! Mrs. Quill levese pillanatok alatt meggyógyítja — mondtam, majd halkan hozzátettem: — Ráadásul biztos vagyok benne, hogy szerény személyedben kiváló ápolója akad.
— Vanessa! — szisszent fel. — Ne mondj ilyeneket!