A szobára mélységes csend telepedett, ahogy minden szempár a leaderre szegeződött. Egyaránt volt jelen a félelem és az izgatottság nyomasztó súlya; még soha nem látták ennyire kétségbeesettnek a legidősebb tagot, ez pedig mély bizonytalanságot ébresztett bennük. Bár tisztában voltak a férfi emberiségével, szinte elképzelhetetlennek tartották azt, hogy pont ő ütközzön olyan akadályba, amit képtelen lenne megoldani. Mégis, ott volt előttük, s mint egy bűnbánó kisgyerek pásztázta a földet a megfelelő szavakat keresve bűntette kimagyarázására. Egy olyan bűntettre, melyről ő nem tehet, mégis akár az egész élete munkája a semmibe veszhet az egyik pillanatról a másikra miatta.
— Nem szeretném túl sokáig húzni a szót, viszont pár dolgot szeretnék veletek tisztázni — nyelt nagyot végül Chan zakatoló szívvel, és vett mély levegőt, hogy legalább egy kicsi nyugalmat csempésszen lelki világába. — Figyeljetek, tudom hogy mindez következménnyel jár, és nem csak rólam... Rólunk szól a dolog, viszont bízok bennetek annyira, hogy éretten kezeljétek a helyzetet és-
— Chan, csak mondd már, mi az — vágott közbe Seungmin, amitől egy pillanatra az említett megszeppenve állt meg beszédében.
— Együtt vagyunk Changbinnal... Már egy ideje — ejtette ki végül a sorsdöntő szavakat röviden s tömören, amik már hónapok óta nyomták teljesen szerelembe esett szívét.
A kijelentést ijesztően mély, és annál hátborzongatóbb némaság követte. Hat értetlen szempár szegeződött az előttük ülőkre, mégsem vették észre azt, ahogy Changbin idegességében alsó ajkába harapott, s fogai közül vékony vércsík folyt ki; nem, ahhoz döbbenetük sokkal nagyobb volt, hogy ilyesfajta apróságon akadjanak fenn. Egyedül Minho és Felix váltott számukra sokat mondó s tisztán érthető pillantást, viszont nem ők voltak azok, akik véget vetettek a kialakult állapotnak.
- Valahogy engem ez nem lep meg - támasztotta állát tenyerébe Seungmin ahogy végigmérte a párt.
- Tudtad? - nézett rá meglepetten Jisung mire a fiú megrázta a fejét.
- Nem, de sok minden értelmet nyer így.
- Hogy a francba nem vettük észre? - hitetlenkedett továbbra is Jisung.
— Próbáltunk azért nem túl feltűnőek lenni, de úgy tűnik nem feltétlenül sikerült — masszírozta a legidősebb kínos nevetés közepette tarkóját, mégis egyfajta megnyugvás csengett hangjában.
— Azért annyira nem volt vészes — vont vállat Seungmin. — De nem tudom, mit vártatok annyi "túlórázás" után a stúdióban. Kettesben — nyomatékosította szavait egyesével.
— Tehát erre ment ki az egész?! — kerekedtek ki Jisung szemei, míg a két társa között kapkodta a tekintetét. — Nem akarok többé a laptopodhoz nyúlni – állapodott meg végül a leaderen összevont szemöldökkel.
— Jisung ne-
— Miért is? — értetlenkedett Jeongin, amivel félbe vágta hyungja magyarázkodását.
— Senki egy szót sem, nem kell tudnia — utasított mindenkit Seungmin, amire egy pillanatra csend lett.
— Akkor... Nem haragudtok? — tette fel félve az ausztrál a kérdést.
— Igazából olyankor tényleg dolgoztunk — motyogta maga elé Changbin, bár ő sem tartotta valószínűnek, hogy bárki meghallotta volna késői reakcióját, azonban Chan kérdésére egy emberként rázta meg mindenki a fejét, még Hyunjin is. Talán ez volt az, ami végül erőt adott a fiúnak arra az elhatározásra, hogy amint vége lesz a beszélgetésnek, kis időre kettesben tárgyalják meg a reggel történteket.
- Oké, de hogy jötettek össze? - kérdezte kíváncsian Felix.
— Emlékeztek arra a fellépésünkre, ami után elmentünk enni egyet a központba és én kellett álljak mindent egy fogadás miatt? — sóhajtott Chan, ahogy visszapörgette emlékeim arra a bizonyos napra.
— Persze, rég nem ettünk már olyan jól. Köszi még egyszer, Chris — bólogatott Minho nevetve, mielőtt folytathatta volna.
— Miután mind elrohantatok a dormba, mi még maradtunk egy darabig, de Binie többet ivott a kelleténél. Nekem viszont még volt dolgom a stúdióban, egyedül nem hagyhattam ott, így magammal vittem. Végül mikor már kicsit kijózanodott, szerelmet vallott, én pedig hülye lettem volna visszautasítani — kulcsolta össze ujjait párjával, és mosolyogott rá szerelmesen.
- Milyen romantikus - vigyorgott szélesen Minho, mire apró pír futott végig Changbin arcán; ugyan már régóta vágyott erre a beszélgetésre, különösnek tartotta az egész helyzetet, mégis valahogy megnyugvást csempészett a lelkébe. Annyi idő után végre hazugságtól mentesen beszélhetett a számára legfontosabb emberről a szinte családjának számító barátai előtt.
- Máshogy az életben nem lett volna bátorságom hozzá - motyogott maga elé halvány ajakgörbülettel.
— Akkor előbb-utóbb én tettem volna meg, így viszont könnyebben mentek a dolgok — vont vállat az ausztrál továbbra is csak mosolyogva.
Attól a ponttól fogva ismét kellemes, családias hangulat telepedett a társaságra, amire mindig is vágytak. Épp úgy ahogy Chan, úgy Changbin sem tudta elhinni, hogy végre nyíltan beszélhettek kapcsolatukról, amit annyi ideig igyekeztek eltitkolni a hat fiú elől. Széles mosolyok, nevetések, és Jisung túldramatizált listája arról, hogy milyen tárgyakhoz nem fog attól kezdve hozzányúlni, amikhez a szerelmespárnak bármiféle közé is lehet; nem kellett több nekik ennél a különös, mégis nyugtató környezetnél. Hosszú órákon át beszélgettek már lassan mindenről is, míg végül apránként szállingózni kezdtek az emberek alvás címszóval egész addig amíg a két rapperen kívül már csak Minho és Felix tartózkodott a nappaliban.
- Megyek, beszélek Hyunjinnal - súgta végül Changbin minden bátorságát összeszedve párja fülébe, aki mindössze egy bólintással jelezte azt, hogy megértette a férfi mondandóját.
Hozzá hasonlóan Chris is felállt a fotel karfájáról mondván, hogy elmegy lefeküdni, és siessen majd hozzá szerelme, amire viszont most az alacsonyabb reagált egy biccentéssel, mielőtt elindult volna Hyunjin szobája felé. Még a szeme sarkából látta, amint Felix beslisszan párja után a hálóba, mely apró mosolyt csalt az arcára, viszont elfordulva tőlük ismét teljes figyelmét a legjobb barátjára összpontosította.
