Apró lábacskák

    Pici, apró lábacskák, ropog a fehér hó alattuk, amikor lépnek egyet, majd még egyet. Koromfeketeség uralkodik az utcán, az összetákolt fényfüzérek mutatják az utat hazafelé.

    A kis copfos kosárban viszi a kenyeret és a túrót, a sapkás a két üveg szódát húzza maga mögött a fehérségben. Fagyok köszöntöttek be, de a homlokuk verejtékezik, nehezen bírják a sok súlyt cipelni, de viszik, muszáj, mert éhes a család. Lassan cammognak az éjjeli holdfény alatt, a szállingózó hó beteríti ruhájukat, kócos hajukat. Minden második lépésnél egyikük gyomra megkordul, egyre jobban érződik az a savanyú íz a szájukban. Folyton meg kell állniuk, az apró lábak nem bírják sokáig a hajtást. Orruk egyre pirosabb, mégis élvezik, ahogy bolyongnak középen, őket pedig körülöleli az éjszaka.

    Bátran szelik az utcákat, elvégre kicsik még, nem törődnek semmivel, a félelem nekik még csak egy szó, nem egy érzés. Sorban hagyják el a házakat, a piros feliratú plakátokkal teletömött hirdetőtáblákat, látják a betűket, de nem tudják értelmezni őket. Csillogó szemekkel kémlelik az eget, keresik az uhut, aminek hangos éneklése megtöri a csendet a városban. Mindenhol a zárak kattanása, redőnyök hangjai hallatszódnak, ahogy leeresztik őket, és elzárkóznak az emberek egy időre, az ünnepekre, karácsonyra, vagy akár több hónapra is.

    Olyanok ők, mint Jancsi és Juliska, követik a házszámokat, addig, amíg majd el nem érnek a tizenheteshez, oda, ahová tartoznak. Egyik-másik irányból felhallatszódik egy-két női hang, aztán férfi, gyerekordítás.

– Biztos játszanak, kergetőznek, élvezik a melegséget, amit a kandalló ad nekik a szobában – gondolják, majd továbbhaladnak. Erőt vesznek magukon, és kapkodni kezdik lábukat.

    Néhány durranás zendül fel a távolban, közel az otthonhoz. Pezsgősüveg hangjához hasonlít, de lehet, hogy a szomszéd gyerekek játszanak azzal a szerkezettel, ami szerpentint lő ki. Kíváncsiság, kíváncsiság hátán.

    Ahogy haladnak, kioltódnak a lámpák a házakban, egyre kevesebb a fény, ami megvilágítaná az utat, szerencsére hamarosan elérik céljukat.

    A sapkás leveszi vörös sipkáját, és megtörli vele izzadó homlokát. Tüzelnek a piros orcák, a medvebunda rajtuk már fullasztóan meleg, de közben a hidegszél fújja nekik a havat, amitől a reszketés fogja el a kicsi testüket.

    Befordulnak a sarkon a tizenheteshez, majd meglátnak egy sötét alakot. Hasonlít a postásra, de nem hozhat ekkora táskában nekik csomagot, az túl drága lenne, és már későre is jár.

    Egy pillanatra megtorpannak, észreveszik, hogy egy furcsa gömböt tart a kezében a férfi, a szemetes körül ólálkodik. Ajándékot vagy ételt keres talán?

    Odaköszönnek, hátha egy ismerős az, de a férfi ijedtében nagyot hátrál. A lábacskák közelebb lépkednek, szemügyre veszik a férfit, nem a postás, erre már rájöttek. Munkásra hasonlít, de bizonyára szegény, amiért a szemetesben turkál és keresgél – nem ismerik. Hozzájuk képest egy óriás, ráadásul idegen, a copfos mégis egészen közel merészkedik hozzá.

– Bizonyára éhes a bácsi, fogadja ezt el! – nyúl be a kosárba, és letép a kenyér sarkából. – Siessen haza a családjához, biztos, várják otthon! Ha itt settenkedik a sötétben, még azt hiszik, lopni készül!

    A férfi szemei kikerekednek a vékonyka hang szavaitól. A kislány odaadja az ételt, majd széles mosollyal arcán elköszön, látszódik rajta, hogy már elfáradt a fiúcskával együtt. Kimerültek. A copfos lihegve megragadja karjánál a sipkásat, és a házbejárata felé vonszolja, ám az kiszedi a lány kezei közül magát, és megáll egy pillanatra. Hátrafordul, az alak pedig még mindig ugyanott álldogál nehéz batyujával, és a két apróságot figyeli.

– Boldog karácsonyt, a fiának biztosan tetszeni fog az a játékfegyver! – mondja a férfinek, majd mindketten belépnek a házba, és hátrahagyják az idegent.

   A szülők könnyes szemekkel, remegő kezekkel ölelik át a két gyermeket, halálra rémült képpel kémlelik a két apróságot. Arcuk sápadt, majdnem élettelen.

– Ne haragudjatok, hogy soká elmaradtunk, túl szép volt a táj, a kosár pedig nagyon nehéz! – nevetnek fel együtt, majd az anya az ajtóhoz rohan, és a város többi lakójával együtt kulcsra zárja az ajtót.