Régen azért jöttem ide délutánonként, hogy kicsit kikapcsoljak, elfeledjem a kötelező tennivalókat és a mindennapi élet nehézségeit. Próbáltam elmenekülni a gondok elől, kétségbeesetten kutattam egy olyan menedék után, ami mindig rendelkezésemre állt, mikor úgy adta a helyzet. Elrejtőztem a barlangomban, elzártam magam a külvilág elől, és kiélveztem a saját magam álltál behatárolt időt, amit azzal tölthettem, amivel csak akartam.
Aztán felnőttem. Már nem volt szükségem menedékre, ugyanis rájöttem arra, hogy már nem rejtőzhetek el, ha problémám adódik. Megtanultam, hogy attól leszek igazán erős, hogy szembe nézek minden bajjal és megoldom azt. Egyedül. Rejtőzködés és félelem nélkül. Ez mind szép s jó, csakhogy ez azt vonzotta magával, hogy a Wattpad már nem volt a jól megszokott délutáni rejtekhelyem. Inkább tekintettem a portálra kötelező házi feladatként, mintsem megnyugtató helyként. Az írás ugyanúgy fontos szerepet tölt be az életemben, viszont már nem tudok úgy időt szakítani arra, hogy ugyanannyi időt töltsek itt, mint régen.
Azt kell, hogy mondjam, hogy fogalmam sincs, mikor térek vissza ide. Hónapok óta őrlődöm és fejlődöm, sírok és nevetek, adok és kapok... Lassan, de mégis egy perc alatt felnövök, egyre több belelátásom van az életbe, s azt kell, hogy mondjam, hogy valójában élvezem. Új dolgokat próbálok ki, új embereket ismerek meg és én is újulok.
Most érzem azt, hogy tényleg élek. Minden szempontból.
Írni ugyanúgy írok, akárcsak ezelőtt, sőt igazából sokkal többet és gyakrabban, szóval amiatt nem kell aggódni, hogy abbahagyom az írást. Ilyen sosem fog megtörténni.
Addig is vigyázzatok magatokra...
Ha éltem, visszatérek<3
