Farkastörvény (ft. Riley E. Raines) [parkol]

13. (6. fejezet/1)

A GPS abban a pillanatban mondta be az unalmast, hogy Jesse elérte Baltimore határát. Ha egy kicsit is hitt volna a második nevelőnője babonáiban, most biztosan visszafordult volna New York felé, de mivel nem hitt bennük, szolidan káromkodva parkolta le a fekete Camarót az egyik, kihaltnak tűnő ház mellett. Ez a környék valaha fehér kerítéses, takaros kis hely lehetett, de ma már csak rohadt és bűzlött, és Jesse őszintén remélte, hogy nem itt fog eltévedni.

Ösztönösen szétnézett segítőkész járókelőkben reménykedve, de mivel az egyetlen teremtett lélekből is kiszállni készült az élet az alkoholgőz takarásában, inkább nem szólította meg. Helyette a telefonján ütötte be a Cathedral St. 808-at, és megvárta, amíg a készülék nagy-nehezen hálózatot talál.

Addigra már valahonnan előkerültek újabb járókelők - talán a kocsi vonzotta őket -, de Jesse tőlük sem szívesen érdeklődött volna. Lehet, hogy kisvárosi fiú volt, de épp eleget élt New Yorkban ahhoz, hogy tudja, nem szabad mindenkivel szóba állni. És nem szabad minden környéken parkolni. Az olyan környékeken, ahol több a szemét, mint Harlemben, még lassítani is öngyilkosság.

Jesse inkább a gázra lépett, és reménykedett benne, hogy nem fut bele egyetlen zsákutcába sem.

Úgy tűnt, valaki vigyáz rá odafentről, mert végül kikeveredett a legveszélyesebbnek tűnő utcákról, és hirtelen autók és a járdákon sétáló, többé-kevésbé normálisnak tűnő emberek tűntek fel körülötte. A nagyobb csoportosulásokat és a táblával koldulókat inkább meg sem nézte magának: még nem érezte eléggé biztonságban magát ahhoz, hogy ilyesmit merészeljen. Kellett még pár nap.

Szorosan követte a telefonja által diktált utat, de a telefon abban a pillanatban kezdett csörögni, hogy Jesse ráhajtott egy gyorsforgalmira. A kijelzőre pillantott, és egy kicsit csalódottan állapította meg, hogy fogadnia kell a bejövő hívást. Elvégre a leendő főnöke kereste. Jesse legalábbis nagyon remélte, hogy tényleg az lesz, ha már eljött idáig, és előrelátóan kibérelte a lakást.

Egy mozdulattal kihangosította a telefont, miközben fél szemét továbbra is az úton tartotta.

– Jó napot, éppen vezetek - köszönt bele, abban a reményben, hogy nem tart túl sokáig a hívás. A készülék elnémította a navigátort és a térképet is levette főképernyőről. Jesse pedig a zöldhullámban sehol sem tudott megállni, hogy addig is visszaállítsa ezt az ostoba telefont.

– Áh, Mr. Dominguez, üdvözlöm - köszöntötte nyájasan az igazgatónő, és hallatszott a hangján, hogy éppen behízelgően mosolyog. – Akkor rögtön a lényegre térek. Tudna hamarabb kezdeni?

Jesse pislogott, és meglepetésében úgy kicsúszott a vezetési rutinból, hogy még a lámpa is elpirult, amikor áthaladt alatta.

– Hamarabb? - kérdezte óvatosan. Elvégre hivatalosan még fel sem vették. Azért jött két héttel a munkakezdés előtt Baltimore-ba, hogy asszimilálódjon egy kicsit, és megismerje a várost, egyúttal bebizonyítsa legalább magának, hogy nem olyan szörnyű, mint amilyennek mondják.

Az igazsághoz persze az is hozzátartozott, hogy bárki, akinek említette az új munkahelyét, vagy féltette a várostól, vagy kiröhögte, amiért öngyilkos hajlamai vannak. Pedig Jesse csak azért jött ide, mert a nyár közepén, friss diplomával nem volt olyan egyszerű tanári állást találni, és a Baltimore-i iskola kapóra jött.

– Igen, úgy alakult, hogy már egy hét múlva kezdhetne. Sajnos a volt kollégája nem tudja kitölteni a felmondási idejét...

– Értem - köszörülte meg a torkát Jesse. Az illető vagy talált egy jobb állást, vagy épp a baleseti sebészeten fekszik. Ez utóbbi gondolat a bátyja, Mark hangján szólalt meg Jesse fejében. Azén az emberén, aki nagyon egyszerűen reagált a Baltimore-i állásra: "Keress másikat!" – Ezek szerint fel vagyok véve?