Farkastörvény (ft. Riley E. Raines) [parkol]

8. (3.fejezet/2)

Bluebellnek sikítani lett volna kedve, úgyhogy az egyik kezét a szájára szorította, a másikkal pedig magához vonta Ivy-t és az egyik formátlan táskát.

– Mit akar ez a gyökér? – kérdezte Ash rémülten, és Bluebell elfelejtett rászólni, amiért ilyen jelzővel méltatta a bátyját.

– Nem gyökér! – vette védelmébe Ivy.

Bluebell behúzta őt, és a grabancánál fogva Asht is a fal tövébe, és őrülten reménykedett benne, hogy se a portyázó maffiózócsapat nem talál rájuk, sem Sage nem őrült meg teljesen, és fut bele a karjukba.

Csak félig volt szerencséje. Alighogy Sage macskaléptei elhaltak az épületben, egy Denaro-féle motor fordult be Blue-ék oldalán. A lány rémületében úgy lökte el mindkét testvérét, hogy azok a földre estek, és az egyik táskából kirántotta a kikandikáló pokrócot, majd rájuk terítette.

A motor már ott is volt látótávolságban, a nyergében egy hímlőhelyes, puffadt szájú alakkal.

Bluebellnek egy másodperce sem volt végiggondolni a lehetőségeket. Rögtönöznie kellett, úgyhogy, a sokktól egy kicsit kábultan és az adrenalintól túlfűtötten igazán nem esett nehezére eljátszani a drogos kurvát.

Amint a motor dorombolva megállt mellettük, Bluebell egy kicsit kijebb tolta a csípőjét, és ellenállhatatlannak szánt, de egy kicsit félrecsúszott mosolyt villantott a maffiózóra.

– Elviszel egy körre, bébi? - kérdezte. Legjobb védekezés a támadás. Csak egy egészen kicsit ijedt meg tőle, hogy a hangja, a szavai, de még a mozdulatai is pontos másolata egy olyan emberének, akire soha nem akart hasonlítani.

– Nem érek rá ócska ringyókra - mérte végig a férfi, aztán a szeme elidőzött a Bluebell lába mellett szuszogó kupacon. – Mit rejtegetsz ott? - intett az állával a pokróc felé.

– Rejtegetni? Én? - ívelt a magasba Bluebell hangja, mintha kikérné magának a kérdést is. - Talán nem lehet egy rongyom, amit felvegyek?!

Valahol, a közelben pisztolylövés dörrent, és Bluebell ereiben megfagyott a vér. Ugye nem Sage-et találták meg? Egy kicsit késve sikoltott fel, mintha megriadt volna a fegyvertől.

A maffiózó is felkapta a fejét, és nem vette észre Bluebell valódi rémületét. A szemében izgatott várakozás csillant, aztán felberregett alatta a motor, és újabb, hangos dörrenéssel verte fel a környéket. De mintha már meg is feledkezett volna a lányról és a rejtélyes csomagjáról.

Bluebell kifújta a levegőt, és amint a maffiózó eltávolodott tőlük, lehúzta a pokrócot a testvéreiről.

– Tisztára olyan voltál, mint anya - állapította meg Ash kertelés nélkül. A megjegyzésben semmi elismerő nem volt. Bluebell szája fintorba szaladt.

– Várd ki a végét, mindjárt olyan leszek, mint a nővéretek, és azt nem köszönitek meg! - emelte fel a kezét, mintha a Sage számára érlelődő pofont Ashnak akarná kiosztani. De csak egy pimasz vigyort kapott válaszul.

Ivy szeme folyamatosan össze-vissza járt, mintha el se tudná dönteni, hogy a helyzet mennyire rémíti meg, és mennyire szórakoztatja.

Bluebell végül leeresztette a kezét, és lekuporodott a fal tövébe.

– Az a gyökér még kap öt percet, utána én lövöm le. Ha eddig nem tették - ígérte.

****

A villanyóra szekrényének belső zsanérja és a fal között volt egy két centis rés. Nem töltötték fel semmilyen szigetelőanyaggal, mert a mérőóra is hiányzott belőle. Tökéletesen el lehetett rejteni itt iratokat és pénzt. Sage is ez utóbbira használta már hónapok óta, csakhogy a szekrény szinte a lépcső mellett volt, így olyan óvatosan közelítette meg, hogy még levegőt venni sem mert.

Éppen a kilincs felé nyújt, amikor értelmes szavak ütötték meg a fülét.

– ... az a Morales ivadék tegnap...

A mondat többi részét elnyelték a betonfalak.

Sage a fülét hegyezve óvakodott közelebb a lépcsőhöz, négykézláb, mint egy kisállat, és egy kicsit túlhajolt az emelet szélén. Korlát nem volt, alacsonyan hasalt, hogy le ne essen.

– Biztosisten, hogy nem véletlen! Előbb ez a barom Batista, aztán meg az ifjabb Morales – ecsetelte egy fiatal fiú, ez lehetett az, akit Sage az utcán látott. – Egyáltalán mit keresett egy Morales a területünkön? Már ez is fura. És akkora pusztítást csinált, mint egy fél hadsereg.

– Ne beszélj baromságokat Rico. Alig vitt el pár motort. Biztos kurvázni jött, vagy tudom én! Legközelebb majd az UFÓ-kat kevered bele? - válaszolt egy érettebb dohányérces férfi basszus. Odalenn üveg csörrent, odébb rúgtak egy ósdi sörös flakont. – Itt nincs szar se. Miért mindig nekünk jut a leggányabb meló?

A fiatalabbik válaszra sem méltatta a kérdést, annyira lefoglalta az eredeti téma.

– Ki lenne különben olyan hülye, hogy szétszedi az adagokat? Biztos, hogy volt valami terve. Szerintem Batista a Moraleseknek dolgozott.

Sage-ből majdnem kiszakadt a röhögés. Méghogy a Moraleseknek?! Ezt is csak olyasvalaki mondhatta, aki nem ismerte Estebant, mert, aki ismerte az tudta, hogy még ahhoz is túl lusta, hogy a saját munkáját elvégezze, nemhogy ahhoz, hogy szövetkezzen a Denarók háta mögött.

Na, várjunk csak, csendült fel Sage fejében egy ravasz kis hang, ez talán nem is olyan hülyeség.

A fogaskerekek észvesztő tempóban kezdtek pörögni az agyában... de csak addig, amíg odakinn fel nem bőgött egy motor hangja, és odalenn meg nem szólalt az idősebb fickó.

– Na, megjöttek a többiek! Nézzük meg az emeletet, aztán húzzunk innen!

Csesszemeg!

Sage egy pillanat alatt pattant állásba, és tépte fel a villanyóra dobozát. A zsanér olyan kétségbeesetten nyikordult fel, mint az ezeréves hinták a játszótéren. Elfelejtette, milyen hangos.

Odalenn megdermedt a levegő.

– Te is hallottad? - suttogta az idősebb férfi, és a lépteik futva indultak meg az emelet irányába.

A fiúnak épp annyira volt ideje, hogy behúzódjon a szobába, de az ablakot már nem érte volna el, így meglapult az ajtó mellett, és visszatartotta a lélegzetét.

– Van idefönn valaki? – csattant a fiatalabb srác hangja, és Sage hallotta, ahogy kibiztosítanak egy fegyvert. A szíve a bordáin dobolt, ahogy óvatosan és némán csúsztatta lassan az ablak felé a lábát.

Egy gyors pillantást vetett a lefeszegetett deszkákra. A réseken át bejutott a kinti hűvös húzat, csak abban nem volt biztos, hogy ő kijut rajtuk.

Azonban ebben a pillanatban újra csikordult a zsanér, és utána azonnal feldördült egy fegyver olyan hanggal, hogy Sage lába majdnem felmondta a szolgálatot ijedtében. A meztelen falak között a pisztolyszó ágyúnak hangzott.

A pillanatnyi néma csendben hallotta peregni a betont a falról.

– Na, tessék! - csendült fel az idősebb fickó hangja. – Vaklárma volt. Ez a szar nyikorgott. Biztos becsapta a huzat.

Sage hallotta a saját sóhaját, olyan hangosan szaladt ki a száján.

– A szívbajt hozta rám – morogta a fiatalabb srác.

Sage pedig mélyen egyetértett. Rá is.

Amíg azok odakinn a villanyóra ajtaját nyitották és csukták a zsanérokat nyikorgatva, ő óvatos léptekkel az ablakhoz osont, és gyorsan kimászott a résen. Leereszkedett a párkányon, és többé kevésbé simán ért földet a húga mellett.

Úgy porolta le magát, mintha mi sem történt volna. Mintha nem pergett volna le előtte az egész élete.

– Na, jó! Húzzunk i–

A szavát egy csattanós pofon szakította félbe.

Sage döbbenten masszírozta meg égő arcát. Bluebell lerázta a kezét, és most ő mosolyodott el úgy, mintha mi sem történt volna:

– Húzzunk innen!