„ - És ha a lány nem hisz a szörnyetegekben?
Tüphón halkan felnevetett, mint aki jól mulat naiv felvetésemen. Fájó, maró öngúny volt ebben a nevetésben.
- Mindenki hisz a szörnyetegekben - jelentette ki fennhangon, hidegen. - Különös módon akkor, ha...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Attól kezdve, hogy Tüphónt megismertem, életem legkülönösebb időszaka kezdődött meg. Egyfelől ez volt harcom kezdete a Halállal. Már tudtam az állapotomról, a férfi nem titkolt előlem semmit. Tudtam, hogy a testem aljas módon elárult és ellenem fordult. A Halál immár nem valami távoli lidérc volt számomra, hanem valóságos és rémisztően közeledő árnyék.
Tisztában voltam azzal, hogy majd rám borul és eltemet. Éreztem, mélyen a csontjaimban. De ki az, aki nem ered futásnak, ha hallja, hogy a vérszomjas farkas a nyomában liheg? Ki az, aki nem remél menedéket, oltalmat a vicsorgó fogak elől?
Számomra Tüphón jelentette az oltalmat. Furcsa belegondolni, de ha ő nincs, ha mástól és másképp tudom meg, mi vár rám, minden bizonnyal összeomlottam volna a hírek hallatán. Magamra zártam volna szobám ajtaját, és csak vártam volna a keserves véget, reménytelenül, elhagyatottan.
De volt valami ebben a férfiban, ami nem engedte, hogy ezt tegyem. Tüphón szavai, hangjának leírhatatlan csengése varázsigeként hatottak.
Amit mondott, annak úgy kellett lennie. Nem volt más járható út. Ha azt mondta volna egy nap, hogy az ég zöld és nem kék, én elhittem volna neki. És ezzel nem csak én voltam így. A bűvész értett ahhoz, hogyan láttassa, éreztesse a saját valóságát a közönségével. A jelenlétében úgy érezte az ember, hogy bármi megtörténhet. Amint beléptél a sátrába, amint az ő területén jártál, az ő akarata érvényesült. És nem volt ebben semmi erőszak. Csupán az veleszületett, ellenállhatatlan képesség, hogy a bűvkörébe vonjon.
Tüphón világa egy másik világ volt. Sok vonásában ridegebb, keserűbb és magányosabb, mint a miénk. De egyben lenyűgöző is. Egy világ tele illúzióval, misztikummal. Tele zenével és szívszaggató szépséggel. Sötét és szokatlan szépséggel, amelyet nehéz befogadni. De ha egyszer képes leszel rá, többé semmi sem lesz ugyanaz, mint volt. Mintha felcserélnéd az éjszakát a nappallal. Mintha hirtelen az éjszakai homály eloszlana, és meglátnád mindazt, amit eddig irigyen eltakart előled a fény.
Ha Tüphón egyszer megengedte, hogy belépj vele ebbe a világba, a saját szűk kis életed egyszerre unalmasnak és végtelenül hétköznapinak tűnt, mikor kénytelen voltál visszatérni hozzá. Számomra is most már két valóság létezett. Egy, amit Tüphón teremtett nekem és egy, ami otthon várt rám férjem oldalán, a Halál árnyékában. Mert Tüphón azt mondta, meggyógyulhatok. Mert bíztam benne.
Mikor vele voltam, a kétely olyan halvánnyá szürkült tudatomban, hogy szinte már nem is létezett. Az illúzió élt, és csodásan működött, míg a férfi mindent kézben tartott.
Tüphón nem hazudott, valóban tényleges kezelés alá vett. Bár módszerei inkább idézték a javasasszonyok, vajákosok praktikáit, így is képes volt gyógyítani. Nem csak engem. Megesett, hogy néha a legelkeseredettebb falulakók is hozzá fordultak. Meglepett, Tüphón mennyire hajlott rá, hogy ezeken a szerencsétleneken segítsen.
