„ - És ha a lány nem hisz a szörnyetegekben?
Tüphón halkan felnevetett, mint aki jól mulat naiv felvetésemen. Fájó, maró öngúny volt ebben a nevetésben.
- Mindenki hisz a szörnyetegekben - jelentette ki fennhangon, hidegen. - Különös módon akkor, ha...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A szerelemnek nincsenek határai. Végtelen mint a csillagpettyes éjjeli égbolt és mély akár a hűs azurkék tenger. El kell veszned benne. Elmerülni , belefulladni majd a felszínre törni és újjászületni. Ez a gyönyörű körforgás újra és újra magával ragad és sodor mint a szél.
Nem is akartam mást csak elveszni benne. Elveszni az érintés leirhatatlan , mámoritó szépségében, belehalni a bőr bársonyos forróságába. Belehalni abba , hogy szeretek , belehalni majd feltámadni készen az újabb halálra. Megannyi halált haltunk , ketten , együtt és megannyi újjászületésben volt részünk. Csak adni akartam Soranának. Megszállottan csak adni. Tökéletesen , színtisztán. Semmi más nem lebegett célként elöttem csak a lány boldogsága. Karomban a törékeny, kamillaillatú testtel , véremben a vágy lüktetésével eszeveszettül kivántam teljessé tenni a szerelmet amit éreztem.
Megtanultam Soranát. Minden porcikáját megtanultam , feltérképeztem, hogy soha ne okozzak neki fájdalmat vagy csalódást. Csak a tökéletességgel érhettem be , csak így adhattam vissza értékét annak amit a lánytól kaptam. És minden amit tettem , minden mozdulat, érintés olyan volt mintha ott várt volna , mélyen bennem, hogy egyszer átadjam. Csodálatos és felszabaditó volt végre engedni egy olyan erőnek amely mindíg , ősidők óta ott örvénylett bennem. Ez az eltemetett részem most megelevenedett és kihasználta a szabadságot.
Végig simitva a hófehér bőrön , ujjaim alatt érezve a test lágy hullámzását, Sorana szivének életteli dobbanását, nem akartam többé lemondani róla. Sóvárogva figyelve a boldog , néma sohajra nyiló ajkakat , a nyakon, a pihegő melleken lassan végig gyöngyöző izzadságcseppek utját , nem akartam a lányt átadni másnak.
Küzdöttem ellene , de a feszülő mámorban ott lihegett a birtoklásra éhező lényem is. Az a lényem amely telhetetlen volt , amely túl soká várt és amely retteget , hogy újra nélkülöznie kell. Elvesziteni Soranát , úgy éreztem a halált jelentené. A végleges, feltámadás nélküli halált.
Ha a lány nem volt mellettem , ha otthon , férje oldalán kellett lennie az a pokol volt számomra . Félelmetes üresség nyílt meg ilyenkor bennem és csak bámultam sátram vásznát ágyamban fekve vagy azzal a késztetéssel hadakoztam, hogy valami örültséget követek el. A Gróf átvágott torka és a késemet befestő rubinvörös vér viziója folyvast elöttem volt és csak hegedűm súlya a vállamon, a dühösen cikázó hangok kergették el ezeket a látomásokat.
Várni Soranára a legnagyobb kihivás volt amit valaha az élet elém állitott. Sokszor már-már az összeomlás határára sodródtam a magány fogságában. De akkor mint egy életmentő angyal , sátram bejáratában megjelent a sápadt, szépséges alak és a gyötrelem semmivé lett újra.
Öleltem és csókoltam , kiszabadítottam a színes selymek, fekete bársony , kék brokát fogságából, hogy újra önmaga lehessen. Mezitelen , szabad. Az én Soranám. Éreztem az ellentmondás veszélyes hullámát felcsapni. Tudtam, hogy örültség a szabadságában gyönyörködni miközben csak arra vágyom, hogy kisajátitsam. Makacsul szálltam szembe magammal és nem engedtem elhatalmasodni az önző gondolatokat. De az halkan, duruzsolva ott sziszegett bennem , mint kigyó a nyirkos avarban meglapulva.
