𝗠𝗶𝗱𝗻𝗶𝗴𝗵𝘁 | MINSUNG ✓

| 6. rész |

Minho keresztülhúzott a parkon és leültetett a bejárattól lévő legmesszebb padra. A csendet csak a madarak csiripelése törte meg. Érdeklődve fürkésztem Minho arcát, de nem úgy tűnt, mint aki mostanában el akarná kezdeni.

- Bocs, csak nem tudom hol is kéne kezdenem - mondta, mintha meghallotta volna a gondolataimat.

- Kezd onnan, hogy miért hagytál itt egy éve.

- Mindenki elhagyott - hagyta figyelmen kívül az előbbi mondatomat. - Már a suliban sem voltam egy népszerű ember, nem is értem, hogy egy magadfajta miért barátkozott velem. Az érettségim után rögtön elutaztunk Japánba, mert anyáék ott kaptak állást. Lett két egész jó barátom, szinte minden nap lógtam velük két-három órát. Volt, hogy elmentünk focizni, elmentünk együtt moziba, videójátékoztunk... Egyszer csak kezdtek egyre kevesebbet érdeklődni irántam, kibeszéltek a hátam mögött, és undorítóbbnál undorítobb pletykákat terjesztettek rólam. Betelt nálam a pohár, szóval kérdőre vontam őket, hogy mégis miért csinálják ezt. Erre csak annyit válaszoltak, hogy szánalmas vagyok, és nem vagyok méltó hozzájuk. Miután pofon vágtam az egyiküket, hazarohantam, és nem is kerestem többet őket. Nagyon el voltam keseredve, de nem annyira, mint mikor megtudtam, hogy a szüleim autóbalesetet szenvedtek - sóhajtott. - Mikor beértem a kórházba, az orvosok rögtön értesítettek, hogy... - csuklott el a hangja.

- Hagyd. Ha nehéz erről beszélned, akkor nem kell elmondanod, nem erőltetek semmit - tettem rá a kezemet az övére.

- Nem, nem, elmondom, ha már belekezdtem. Szóval a szüleim autóbalesetben meghaltak. Addig is utált a bátyám, de ezek után még jobban. Engem hibáztatott és azt kívánta, hogy bárcsak én is abban a kocsiban lettem volna. Anya nővére megengedte, hogy náluk lakjak, ameddig ki nem találom, hogy mit kezdjek magammal. Eközben megtörtént a temetés is, amire én nem mentem el. Egyszerűen nem voltam képes végignézni, hogy a szüleimet föld alá temetik. Emiatt anya nővére is neheztelni kezdett rám, mert azt hitte, hogy nem szerettem őket. Ki akart dobni, de szerencsére volt benne annyi emberség, hogy nem hagyott az út szélét. Így hát adott pénzt, épp eleget arra, hogy haza tudjak jönni. És most egyedül élek a régi lakásunkban, és fogalmam sincs mi lesz velem - fejezte be elkeseredve. Könnybe lábadt szemeit próbálta elrejteni előlem, ezért lehajtotta a fejét.

- Minho... - mondtam ki a nevét, mire rámnézett. - Sajnálom - mondtam halkan, és vállára hajtottam a fejem. Így ültünk ott egy darabig.

- Amúgy, a te szüleid tudják, hogy visszajöttem? - kérdezte.

- Nem, nem tudják. Miért? Tudniuk kellene? - néztem fel a szemébe, fejemet továbbra is a vállán tartva.

- Nem - vágta rá gyorsan. Túl gyorsan.

- Nem akarod, hogy megtudják? Miért?

Nem válaszolt semmit, csak hitetlenkedve körülnézett.

- Nem erről van szó - ingatta fejét.

- Hanem?

- Mindegy, hagyjuk. Menjünk el enni, éhes vagyok - állt fel hirtelen a padról. - Tudok egy éttermet a közelben.

- De... Nálam nincs pénz - húztam el a számat.

- Nem baj, nálam van. Na gyere - ragadta meg a kezem, és ismét maga után húzott.

- Tudok magamtól is menni - téptem ki a karom a szorításából. Idegesített már, hogy nem képes őszintén elmondani nekem mindent. Az előbb megnyílt, de újra visszazárkózott. Egyszerűen nem értem őt.

Az étterem valóban nem volt messze, gyalog odaértünk nyolc perc alatt. Életemben nem jártam még itt, de nagyon hangulatos kis hely volt. Az étterembe belépve megéreztem az ételek illatát, és egy hatalmasat kordult a gyomrom. Ahogy elhaladtunk az asztalok mellett, az emberek összesúgtak mögöttünk.