Black Friday | 𝘣𝘦𝘧𝘦𝘫𝘦𝘻𝘦𝘵𝘵

14.

Sokáig lézengtem a nyaralóban, mint egy zombi, aki nem találja a helyét a világban. A történések után mindkét fiúval megszakadt a kapcsolatom. Logan rám se nézett és elkerült amennyire csak tudott, Wayne hívásait és üzeneteit pedig figyelmen kívül hagytam. Nem szerettem volna szórakozni az érzéseivel, hiszen őszintén elmondta nekem, hogy miképpen érez, de én még nem vagyok tisztában a saját érzéseimmel. Igyekeztem rájönni, hogy mégis mikor csúszhatott el ennyire minden, de erre nem jöttem rá. Valószínűleg így volt ez megírva. Ez azonban egyáltalán nem nyugtatott meg, folyamatosan gyötrődtem, hogy mindkét fiúnak fájdalmat okozok.

Egyik reggel, ami nem különbözött az eddigiektől, lementem a konyhába kávé reményében, mert a fejem majdnem kettéhasadt. Tudom, rettentő jó problémamegoldó képességem van, kávé fejfájásra nem túl praktikus, de szükségem volt egyre. A konyha gyér fényében Carter ücsörgött Megannel, majd már éppen léptem volna be, mikor Carter egy csókot hintett Megan kézfejére és kedvesen átölelte. Leesett állal figyeltem őket, ugyanis nem volt túl baráti a helyzet. Sokkal mélyebb érzelmek voltak jelen. Halványan elmosolyodva figyeltem őket, hogy milyen tökéletes párt alkotnak, és hogy hogyan tudták ennyi ideig titokban tartani. Halkan megköszörültem a torkomat, mire azonnal szétugrottak, de megnyugtattam őket, hogy mindent láttam, előttem már nem kell titkolózniuk.

— Gondoltam, hogy nem érzelmek nélkül feküdtetek le Amy felejthetetlen partiján — fojtottam vissza mosolyomat, Megan barátnőm arca pedig kezdett egy paprikára hasonlítani.

— De kérlek ezt ne mondd el senkinek, még nem szeretnénk — nézett aggódva rám Megan.

— Te nem akarod — helyesbített Carter.

— Miért? — fürkésztem barátnőmet.

— Mert... — akadt meg egy pillanatra. — Mert...

— Nem szeretnél felvállalni? — fordult Carter Megan felé keserű mosollyal.

— Mi? Nem! Erről szó sincs! — mentegetőzött Megan.

— Akkor mi az akadálya? — nézett csalódottan Meganre Carter, akit még nem láttam ennyire szomorúnak mostanában.

— Mi van, ha nem fog ez közöttünk működni? Mi van, ha ezzel a fellángolással több évnyi barátságot cseszünk el? — fakadt ki Megan, én pedig jobbnak láttam távozni.

— Fellángolás? — kérdezte keserűen Carter.

— Nem úgy értettem...

— Maradj csak, Ashley — fordult felém. — Azt hiszem, inkább nekem kell most innen elmenni.

— Carter, kérlek — ragadta meg a fiú kezét Megan.

— Semmi baj, édes. Tudod, ez csak egy fellángolás, nem kell idegeskedned — mondta ki rezzenéstelen arccal, mire én is kínosan fészkelődni kezdtem.

— Látod ez a gond, hogy ennyire gyerekes vagy!! — szólt utána barátnőm, de Carter hátra sem fordulva elhagyta a konyhát.

Megan szomorú tekintetével találtam szemben magam, és nagyon tartania kellett magát, hogy nehogy kifakadjon belőle a sírás. Megijesztett Megan, hiszen ő az a lány, akit általában sosem szokott sírni látni az ember. Viszont ha ő sír, akkor ott hatalmas gond van.

— Én nem úgy értettem, Ashley — borult zokogva a vállamra, amin annyira meglepődtem, hogy szerintem pislogni is elfelejtettem. Óvatosan eltoltam magamtól Megant, akinek újabb könnycseppek folytak le az arcán. Kedvesen elmosolyodtam, letöröltem a könnyeit és már akkor tudtam, hogy nem csak egy fellángolásról van itt szó.