Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
— Ahol egy fiatal lány könnyeit elnyeli a föld. —
♢
A temető sokakat elszomorít. A halottak nevének látványa, már csak az elhunytak gondolata is könnyeket csal néhány ember szemébe, mintha a fájdalom szüntelen lenne és örökké marcangolná a szívünket.
Bár lehet, hogy nem mindenki azért sír az édesanyja sírja előtt az éjszaka közepén, mert hiányzik neki egy kedves ölelés.
Toshinori Junko egyáltalán nem ezért sírt. Nem is nagyon sírt, inkább csak hagyta, hogy a könnyen utat találjanak maguknak a kemény föld felé, hogy a gravitáció vonzza őket. Ő inkább a térdét nézte; az otthoni fapadló elég nagy nyomot hagyott rajta. Kicsit olyan volt, mintha a lila folt örökké az ő kecses térdén akarna ülni és csúfítani az ottani bőrt.
Junko letörölte a könnyeit; a könnyek semmit nem oldanak meg, ő ennek volt a híve. Soha nem engedte, hogy a kopott síron kívül bárki meglássa a könnyeit. Nem tartotta magát erősnek, sőt, kifejezetten gyengének könyvelte el magát, de ezt sosem hagyta. Ezt túl nagy gyengeségnek látta, amit másoknak túl könnyű ellene fordítaniuk. Túl nagy fegyver volt mások kezében, amit megfelelő kontroll nélkül túl könnyen kaphattak meg.
Junko vörös szemei sosem lángoltak még. Sokszor elképzelte már, vajon milyen lesz az első alkalom, amikor a szemei a vele szemben állót majd a perzselő tűzre emlékeztetik és megijeszti majd a legnagyobb ellenségeit is, de egyelőre ezek fiatal, feledhető és könnyen tovaszálló álmok maradtak. Junko ikerhúgának, Chieko-nak vele ellentétben igen gyakran lángoltak a szemei, de az ő kék íriszei sosem voltak olyanok, mint a tűz. Az övéi dühösen tomboltak, mint a viharos tenger, de sosem égettek meg senkit.
Pedig Junko meg akarta kapni azt a tehetséget, amivel ez a nézés járt. A lány a térdére nézett; utálta és megvetette az erőszakot. Soha nem akart fegyvert venni a kezébe.
– Elnézést! — szólt valaki mögüle. Magas tinédzser fiú hang volt, amire könnyen felfigyel az ember, amiatt a lágy, de komoly űr miatt, ami benne van. – Megmondaná, hol vagyok?
Junko hátranézett. Fiatal, barna hajú, öltönyös fiú állt előtte. A haja a szemébe lógott, mintha rejteni akarná a tekintetét, az inge gallérja alá pedig ügyetlenül megkötött nyakkendőt tűrt. Enyhén úgy nézett ki mint egy fiatal irodai munkás, aki mindig késik, leszámítva persze a kötéseket az arcán, a nyakán és végig a karján - sőt, ezek alapján Junko azon se csodálkozott volna, ha az egész testét a durva géz fedte volna.
– Elnézem. — suttogta a lány és legbelül remélte, hogy az éjszakai zajok elnyelték a hangját. – Yokohama nyugati részén a temetőben van, uram. — ő maga sem tudta miért magázódott a nagyjából vele egykorú fiúval; persze, egy-két évvel biztos idősebb volt nála, de nem lehetett huszonéves. Vagy egyáltalán tizennyolc fölötti, tehát Junko-nak semmi oka nem volt a magázódásra.
– Ah, értem. — a fiú fél szemévek felnézett az éjjeli égboltra; igazából Junko helyesnek találta. Szépek voltak a szemei, ez rögtön felkeltette a figyelmét és volt valami biztonságos a kisugárzásában, amit még magának sem tudott megmagyarázni. Olyan volt, mint egy angyal - mint Lucifer, mielőtt lezuhant a Pokolba.
– Mondja csak, — Junko hangja habár remegett, már több magabiztosságot hordozott magában. – mi a neve? — a fiú tekintete újból megtalálta az övét és érezte, ahogy az előbb összegyűjtött önbizalom most hagyja el a testét - csak mert látta az űrt, amit az a szem rejtett.
– Miért érdekli, hogy egy magamfajta csavargót hogy hívnak? — talán csak udvarias volt, de Junko elhitte, hogy a fiú azért magázza őt, mert az ő magázódása megsértette.
– Nem kell magáznia, — mondta bátorságot gyűjtve. – tegeződhetünk, ránézésre körül-belül egyidősek vagyunk.
– Nem én kezdtem, kisasszony. — mondta a fiú, ahogy készült ott hagyni a zavarodott arcú lányt. Junko sehogy sem fogta fel; egy idegen, aki vele egyidős úgy kezeli, mint egy partnert valamilyen ostoba játékban, amit meg kell nyernie. Azt hitte a könnyei már meghaltak, noha a pár perces nedvesség még csillogott az arcán. Azt hitte, már nem látszik, hogy egy pillanatra gyenge volt, hogy leengedte a falait és ez a hit erőt adott neki.
– Válaszolj a kérdésemre! — kiabált a fiú után, aki már legalább öt métert teremtett közéjük. – Vagy ennyit kapok a segítségemért cserébe? — Junko megbánta ezeket a szavakat. Nem szeretett így kommunikálni, sosem volt a híve annak, hogy bármilyen információt kierőszakoljon bárkiből, de most zaklatott volt és nehezen kontrollálható, még saját maga számára is.
A fiú hátranézett. Junko azonnal látta, hogy valami megváltozott; valami fénylett abban a barna űrben, aminek ránézett, valami, ami okot adott a fiúnak arra, hogy válaszoljon és ne csak ott hagyja a morbid, fojtogató temető közepén. – Dazai. Dazai vagyok. Dazai Osamu. — suttogta, úgy érezte a szavak lyukat vájnak a torkába. – És téged hogy hívnak?
Ez volt a pont, ahol Junko agya teljesen leblokkolt.
Persze, beszélt már élő, lélegző emberekkel, de a korosztálya sosem találta elég sokáig érdekesnek és mindig hamar faképnél lett hagyva. A szociális készségei nehezen és fájdalmasan lassan fejlődtek emiatt, és szintén emiatt most kissé meghökkent.
– Örvendek, Dazai. Én Junko vagyok. — mondta, majd elsétált a fiú mellett, ki a temetőből, ki az utcára továbbra is érezve Osamu tekintetét a hátán.
