Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
— Ahol Junko bűnbe esik. —
♢
Ölni rossz. Ölni tilos. Az ölést tiltja a törvény. Még csak meg se próbáld! — szóltak az intő szavak, amik jóra nevelték Junko-t. A nagyanyja - aki mellesleg mélyen vallásos volt és volt egy árvaháza, ahol hitre tanították a gyerekeket - minden évben elmondta neki és a testvérének Káin és Ábel történetét, majd óvva intette őket ettől a módszertől - a két lány végül gondolni sem mert rá. Eszükbe se jutott, hogy megöljenek valakit, még Chiekonak se, mert mindketten tudták, hogy nekik nincs hozzá joguk.
Ehhez képest Junko eszében most az járt, hogy jó erősen kézbe fogja a bőrvágó ollót, amit a testvére és az apja szemébe vagy fejébe szúr párszor, majd elmegy. Elmegy messzire és új életet kezd; egy olyat, amiben nem terrorizálja majd senki és szeretve lesz. Talán még Dazait is megkérdezi, hogy kaphat-e tőle segítséget. Ki tudja? Talán még valami jó is kisülhet belőle. Vagy talán egy életen át Junkon hagy egy heget, csakúgy, ahogy a Toshinori név.
Ahhoz, hogy ez kiderüljön csak ki kéne jutni a mosdóból.
– Hé, patkány! Bent vagy? — Chieko hangja olyan volt, mintha segíteni akarna, de Junko már elég jól ismerte ahhoz, hogy tudja: Chieko kétszínű és álszent volt. – Apa nagyon felhúzta magát. Szerintem ess túl rajta minél hamarabb és–
– Menj innen! — Junko észre se vette milyen hangosan beszél. – Tűnj innen, hallod? Nem kérek a hamis segítségedből, hogy aztán nevess rajtam!
Kintről akkor csönd hallatszott. Chieko vagy eltűnt vagy sokkolódott és Junkot egyik sem bántotta volna túlságosan. Az ő kapcsolatuk sose volt fényes; Chieko mindig az extrovertált, barátságos és népszerű lány volt, miközben Junko egy introvertált, visszahúzódó és kitaszított tagja volt a közösségeknek. A többi gyerek nem szerette benne, hogy mindig fejlődni akart és a legjobbat elérni; a legtöbben megelégedtek a minimummal, de Junko mindig többet akart - olyan többet, amit el is ért. Talán Chieko egyszer rég még védelmezte, de arra már az apjuk sem emlékezhet, tekintve, hogy Chieko hamar a piszkálódók élére állt. Talán akkor szerezte a színészi képességeit is, - vagy csak ez ébresztette fel - a lényeg csak az volt, hogy a szülők elhiggyék, hogy Junko egy a közösségre veszélyes különc.
Ami persze sikerült is neki.
A fürdő ajtaja elől Chieko sötéten vibráló árnyéka nem tűnt el, azonban Junko még csak egy pillantásra sem méltatta a húgát. Háttal állt az ajtónak, a legnagyobb problémája nem a húga hisztije, hanem a földön elterülő üvegszilánkok voltak. Figyelnie kellett a lábára és be kellett volna kötnie a kezét, de semmit nem tudott tenni Chieko rideg hangja miatt.
– Na mivan, egyszer hozzádszól egy elfogadható kinézetű srác és már jobbnak hiszed magad? — Chieko keze hangosat csattant a vastag faajtón, majd a lány körmei egyenesen törtek utat maguknak a fa belsejébe. – Te engem ne nézz le, Junko! Örülj, hogy még nem fojtott meg senki, te kis semmirekellő szardarab!
Áucs.
Toshinori Chiaki, a két legifjabb Toshinori lány anyja csupán két szabályt hozzott, melyek kimondták, hogy; a házban tilos a káromkodás és; soha, de soha nem szidjuk a testvérünket. Junko és Chieko édesanyja csak ezt a két dolgot kérte a lányaitól - ezt a két dolgot, amit Chieko most egy mondatban könnyűszerrel megszegett. Ez a testvérének nem azért fájt, mert szokatlan volt - azért fájt, mert ezt a két szabályt az édesanyjuk emlékére betartották. Soha egyikőjük sem káromkodott otthon - még egy apró "basszus" vagy "francba" sem hangzott el - és soha nem sértegették egymást - ezt Chieko is a társasága többi tagjára hagyta, ő csak az eszközt adta a kezükbe.
És most Chieko semmibe vette az anyjukat.
– Na, mivan már? — a jelenbe visszatérve Junko már csak testvére dühödt sziszegését hallotta. — Egyszer felemelem a hangom és máris elvitte a cica a nyelved?
– Neked csak ennyit jelentett? — kérdezte Junko remegő hangon, ökölbe szorított kézzel. — Neked csak ennyit jelentett minden, amit értünk tett, hogy csak úgy semmibe veszed a kérését?
Chieko lefagyott. Junko utoljára akkor volt igazán hangos, mikor Chiaki kezét fogta a fehér kórházi szobában a fehér kórházi ágyon. A haja kócos volt, az arca és az orra piros és torka szakadtából sírt - talán ez volt az egyetlen olyan közös emlékük, amire mindketten tisztán emlékeztek.
– A halálakor mégcsak nem is sírtál, — Junko folytatta, bár néha elcsuklott a hangja a benne dúló érzelmektől. — csak álltál és néztél, most meg semmibe veszed a szabályait! Téged tényleg csak ennyire érdekel az anyánk?! – kiabált mostmár, ahogy kivágta az ajtót és a kezén lévő vérből hegyes tüskék képződtek, amik sebesen száguldottak Chieko felé.
Chieko akkor térdre esett; egy tüske az oldalába, egy a karjába, a harmadik a vádlijába, a negyedik pedig az arcába fúródott és az összes sebből patagzott a lány vörös vére. Térdre esett, majd elfeküdt a földön és ködössé váltak a szemei, miközben Junko tágra nyílt szemekkel nézte. Nem hitt a varázslatban; az egész családja a logikában és az ok-okozatban, a tudománnyal alátámasztott tényekben hitt; ők is ezt a nevelést kapták és ezt a gondolkodásmódot fojtatták - azt a gondolkodásmódot, amit az események éppen megcáfoltak.
Junko ezek után nem nagyon emlékezett semmire. Felvillant előtte egy sporttáska látványa, amibe ruhákat pakol; ezután képszakadás, legközelebb már a konyhában állt egy nagy konyhakéssel; majd az apja rémült, fagyott arcát látta és az utolsó dolog az édesanyja sírja volt.
Megint.
Majd egy kéz - egy kéz, mely elűzte a fájdalmat; majd kupák, talpas üvegpoharak, amiknek nem szabadott volna kiürülniük egy önző húg és apa miatt; egy hang, egy ember, mely utat mutatott át a sötéten és a kéz, egy fásliba tekert kéz - Dazai fásliba tekert keze és teste, ami melegen ölelte körbe, miközben ő könnyekkel áztatta el a kabátját és az ingét.
– Semmi baj, — dalolta Dazai sötét, üres hangja. — nem lesz semmi baj. Mindent megmagyarázunk, – suttogta, ahogy megsimogatta Junko hátát és jobban magához húzta. — talpra fogsz állni és végre boldog leszel. Esküszöm. – lehellte Osamu egyre halkabban Junko fülébe és a lány szívébe ezzel örök helyet foglalt el.
