Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
— Ahol az ördög színre lép. —
♢
Junko szülei sosem támogatták a yokohamai alvilágot. Persze, néha előfordult, hogy az apja eladott pár árut a kisebb szervezeteknek és itt-ott előfordult pár feledésbe merült egyesség úgynevezett "partnerségről" és ehhez hasonló hazugságokról, de a Toshinori házaspár elvei sosem álltak a bandaháborúk, emberrablók és gyilkosok oldalára.
Ezek után talán nem meglepő, hogy az általuk nevelt Toshinori Junko nem kicsit feszengett a yokohamai maffia főhadiszállásának folyosói közepén. Ő maga sosem hitt a módszereikben - amikről csak azért volt tudomása, mert rengeteg álmatlan éjszakát köszönhetett a történelem során bekövetkezett kegyetlenségeknek, amiknek alaposan utánanézett. Talán Violet Ramsay története fogta meg a leginkább, egy amerikai nőé, aki évek óta itt élt és a maffia után nyomozott. Aztán (az újságcikkek szerint) Violet egy nap túl közel került ahhoz, hogy megtalálja a maffia fejét, ő pedig válaszul habozás nélkül megölette őt (Junko csak akkor lepődött meg jobban, mikor pár hónappal később a maffiafőnök identitása kitudódott, így a nő feleslegesen halt meg).
Visszatérve a maffia elítélendő módszereire: Junko (valószínűleg a szigorú morális nevelés eredményeként) elítélte ezeket a módszereket, viszont egyvalamiben különbözött a szüleitől, akik még csak a közelébe sem mentek a fekete pokoltűznek; ő most alávetetni készült magát, készen állt arra, hogy beálljon a maffiába és örökké a részévé váljon.
Junko mindig úgy gondolt a maffiára, mint egy hatalmas gépezetre; minden alkalommal, amikor új ember érkezik hozzájuk csak hozzáadnak vagy kicserélnek egy fogaskereket, ami később talán motorrá is válhat. Azonban így, Dazai levegőben úszó kabátját nézve rájött, hogy igazán senki nem válhat motorrá - kivéve, ha eleve annak született. Dazai fiatal volt, az arca még messze nem felnőtt, ahogy a teste sem. Ő a kora szerint talán csak a legkisebb fogaskerekek egyike lehetne, most mégis ő kísérte Junkot a maffia fejéhez és ebbe rémisztő volt belegondolni.
– Baj van? — kérdezte Osamu, de igazából hallatszott, hogy csak udvariasságból teszi. A fiatal lány vállat vont, nem tudott mit felelni a kérdésre; abba nem gondolt bele, hogy Dazai csak hallja őt.
– Csak sosem találkoztam még maffia főnökökkel. — próbált humoros lenni, de a szarkasztikus megjegyzés kimondva remegő segélykiáltásnak hallatszott és Junko gondolatban erősen homlokon csapta magát. Dazai azonban titkon megmosolyogta az érzést, ami neki olyan távoli és ismeretlen volt.
– Ne aggódj, ha maffia tag leszel majd hozzászoksz. — lehet valaki más nyugtató szándékkal mond ilyet, de Dazainak még csak szándéka sem volt. Talán csak fel akarta készíteni a mögötte sétáló lányt a maffiában töltött kegyetlen és fájdalmas jövőre - vagy csak hihetetlenül őszinte (és talán egy kicsit érzéketlen) volt. A hangja nem egy támogató, sajnálkozó szentté volt, mint előtte sokaké, akik csak ezt a sajnálatot tudták nyújtani; az ő hangja most egy sötét, üres alagútra hasonlított, aminek végében igazi megoldás vagy segítség rejlik. Olyan volt, mint béke egy szenvedéssel teli halál után és ez az újdonság valahogy könnyített Junko lelkén.
