Ametiszt (Eldarya fanfiction)

1

 Az éjszaka csendes, és hűvös volt, akár csak azok az érzelmek, amiket akkor tápláltam a Szikrázó gárda iránt. Csalódott voltam, és elárulva éreztem magamat, amiért az akaratom ellenére elhurcoltak a Menedékről, ráadásul nagy részt számomra ismeretlenekkel, nem éppen túl jó lelkiállapotban. Valkyon és Nevra vezette a kicsike csapatot, de még sem éreztem úgy, hogy megkaphatnám tőlük azt a vigasztalást és törődést, amire akkor éppen szükségem volt. Egyetlen lelki támaszom csak is az abszintos kolléganőm lehetett, a vezetőkön kívüli személy, akit ismertem innét.
 Persze, engem mindenki ismert. Hogy is ne ismert volna, én voltam a Lány. A NŐ. Azt ostoba kis síró fruska, aki azt hiszi, hogy csak azért, mert megváltozott a bőrének a színe már is Eldaryához tartozhat. Na persze, én lettem volna a legboldogabb, ha nem kell ennyi mindenen keresztül mennem. Lassan egy éve voltam jelen ebben a világban, és már nem tűntem ki a tömegből. De a hegyes fülem és a lilabőrömön kúszó rengeteg inda sokakat nem hatott meg, és annak ellenére is embernek hívtak, hogy már bebizonyosodott: nem vagyok az. Miután megtörtént a teszt, hogy Miikoék megtudhassák, mi is vagyok valójában, szinte sírva könyörögtem Ezarelnek, hogy adjon valamit, amitől nem csak a vérem lesz tündéri, hanem én magam is. Nem voltam képes elviselni a rám szegeződő tekinteteket. Végül aztán a sok bájital közé becsúszott pár, amivel igyekeztek elhalványítani az érzéseimet és emlékeimet a földi életem iránt, de nem voltam képes haragudni rájuk emiatt, hiszen már nem éreztem semmit. Az már, hogy a hozzátartozóim mit szólhattak az eltűnésemhez soha nem fogom megtudni, de ez a kitsunet, és az elfet a legkevésbé sem érdekelte. De a maradandóbetegség, amit a főzeteknek hála elkaptam már annál inkább.
 Megdörzsöltem az egyik indát az arcomon, és inkább felültem, hogy a csillagok helyett a lassan kialvó tűz parazsát nézhessem. Hiányzott az ágyam, és a familiársom, valamint még Karuto, a zsémbes kecske főztje is. Sokkal jobban esne a gyomromnak a rendes meleg étel, mint a tűz felett felmelegített vadhús. A gyomrom kifordult a véres, épphogy átsült hús cafatoktól, így aznap este sem vacsoráztam. Az éhségtől viszont nem jött álom a szememre, hiába mondták nekem a gárdavezetők, hogy nincs szükségük a segítségemre az őrködésnél, én ennek ellenére fent virrasztottam, szóval legalább mind a ketten eltudtak menni tűzifát keresni a mellettünk lévő erdőbe. Nem oda bent táboroztunk le, hanem egy bő 40 méterre, egy sziklákkal borított réten. A fű puha volt, és nem járkáltak erre felé állatok, tökéletes hely volt itt álomra hajtani a fejünket, egy szikla gyűrű közepében.
 Valkyon hófehér hajkoronája, és vállára terített bundája kellemesen beleolvadt a hatalmas kövekbe, először fel sem tűnt, hogy megjelent, annyira belemerültem a gondolataimba. Csak akkor zökkentem ki, mikor a kezében tartott gallyakat szépen rárendezte a kialudni készülő tűzre. Nem nézett rám, csak leült mellém, a saját fekhelyére. Habár nem volt különösebb oka annak, hogy ne lettünk, lettem volna biztonságban, nekem a két férfi között kellett aludnom, hogy ha netalántán...
 - Lefekhetsz aludni, ha szeretnél. - nem beszélt hallkan, de a hangja kellemes mély mormogás volt, nem lehetett zavaróbb az alvó társaink számára, mint a tűz ropogása. Mindig is szűkszavú, távolságtartó személynek ismertem, még annak ellenére is, hogy valamennyire sikerült a bizalmában fogadnia engem. Habár, nem tudom mire is számíthattam volna, soha nem fogok tudni vele olyan jól elbeszélgetni, mint Jamon, vagy Leiftan...
 - Nem vagyok fáradt. - hazudtam, és összébb húztam a mellkasomon az Ocemas bundát. Selymes, fehér medve szőr volt, pont, mint a mellettem ülő férfin. Még régebben ajándékozta nekünk Jamon, egy vadászatról visszatérve. Aranyszívű nagydarab ogre, szívesen utaztam volna vele, és a kedves párjával, Dementriával. A sárkánynő megértő ölelése, és nyugtató szavai jól estek volna a kétségbeesésemnek, hogy a familiársom már több mint két hete nem jött haza.
 Valkyon vállat vont, pedig biztos voltam benne, hogy tudja, hazudtam. Nem is az, hogy nem érdekelte volna különösebben, hogy mi van velem, csak... Csak ő nem az a személy volt, aki harapófogóval is, de kihúzza belőlem, hogy mi bajom. Ha nem akarom elmondani, nem mondom, ennyi. Valamilyen szinten hasznos egy tulajdonság volt ez, hiszen sosem járt a nyakamra, de néha kicsit megbántott az érdektelennek tűnő viselkedése.
 - Nevra merre van? - nagyon szerettem volna beszélgetni, és kicsit megtörni a kettőnk közti gátat. Úgy éreztem, hogy mostanában a szokottnál is sokkal távolságtartóbb volt. Reméltem, hogy ennek nem volt semmi köze ahhoz, hogy milyen kapcsolatot ápolok a Menedék többi tagjával...
 - Összevesztünk. - egyszerűen válaszolt, vállrándításszerűen, mire én halkan kifújtam a levegőt. Talán rájöhetett arra, hogy túlságosan is nemtörődöm a viselkedése, vagy csak ő is fáradt volt már, nem tudom, de pár pillanat múlva meglágyult arckifejezéssel felém fordult. - De ne aggódj, nem lesz baja, nemsokára visszajön. Jól vagy?
 - Hát... - hangosan vettem a levegőt, gyorsan mérlegeltem magamban, hogy mit veszíthetek azzal, ha egy kicsit én is megnyílok neki – Nem igazán. De nem akarok panaszkodni, biztosan mást is megviselt az elmúlt időszak.
 - Más után nem kajtat egy őrült maszkos alak. - halványan elmosolyodott, de az is lehet, hogy csak rosszul láttam a félhomályban. - Nem kell szégyenkezned az érzéseid miatt, bárkit megrémítene Ashkore viselkedése. Nekünk is elég fejfájást okoz az, hogy úgy járkál ki-be a Menedéken, mintha az lenne a dolga...
 - Csak tudnám, miért ilyen... miért viselkedik ennyire...
 - Megszállottan?
 - Igen. - felsóhajtottam, és az arcomat a kezeimbe temettem. Ashkore, az a maszkos agresszív, beteg személy az őrületbe kergetett. Nem volt elég neki az, amit az ide érkezésem napján művel, rendszeresen jelent meg az ágyam felett, mögöttem az udvaron, a laborban, a tükörképe a mosdóban... Eleinte mindig csak éjszaka látogatott meg, rengetegszer ébredtem arra, hogy az arcomat, vagy a hajamat simogatja, szavakat suttogott a fülembe. Már csak a gondolattól is összerezzentem.
 Valkyonnak voltak gyengébb pillanatai, amikor sokkal szelídebben, közvetlenebben viselkedett. Ezen ritka alkalmak egyike volt ez is, ahogy átkarolva a derekamat közelebb húzott magához. Belefúrtam a fejemet a mellkasán viselt fehér bundabá, és beszívtam a férfi jellegzetes füst és forró fém illatát. Olyan sok időt töltött a kovácsműhelyben, hogy szerintem már nem tudná magáról eltűntetni az ott terjengő szagokat. Habár, valószínűleg nem is akarja. De én nem bántam, jól esett az ölelése, valamennyire biztonságban éreztem magamat. Ha nem is azt a fajta lelkitámogatást kaptam meg, amit szerettem volna, de hálás voltam Valkyonnak.