A Tükörképen Túl

VI. Város a folyóparton

Thalia sosem járt még Tearealon kívül, és az úton töltött mindössze második éjszakája kicsit nyugtalan alvással telt. Emiatt kivételesen meglepően sokáig nyomta az ágyat másnap reggel. Aereal nem akart nélküle elindulni a városba, elvégre megígérte neki, hogy mindenhová magával viszi.
A legfelső emeleten, abban is az utca fölé és kicsivel a többi ház fölé magasodó, nagy szobában lakni a maga nem is olyan kis előnyeivel járt. Mikor reggel felkel a nap, még egy darabig nem világít be a nap az ablakon. Mivel a szoba ablaka dél felé nézett, így csak tíz óra felé érte először napfény a szobát. A még mindig a kényelmes, pihe puha dunnák között egészen elvesző csöppnyi lányka rózsás arca megrándult, mikor a szemtelen napsugár épp a szemébe szökött, miközben pajkosan beszökkent a rácsos fémszálakkal megerősített ólomüveg ablakon. Thalia már nem aludt, csak lustálkodott, de most már muszáj volt kinyissa a szemeit, hogy körülnézzen. Az éjjel már aludt, mikor ide érkeztek, és az sem zavarta a legkevésbé sem, mikor az apja lerakta az ágyba, és betakargatta. Még mindig rajta volt a ruhácskája, de a kabátját, a sálat és a sapkát már levették róla. A vaskos dunna alól is művészet volt kimászni ilyen kicsi lánynak, de mikor sikerült, végre kikászálódott a magas ágyból, amiről épp csak leért a lábujja hegye. Végül megunta a kepeckedést és egyszerűen lehuppant róla, macska módjára talpra érkezve és kiegyenesedve.
- Egész ügyes. - szólalt meg Sam a fejében. - Sokat gyakoroltad?
- Mindig ilyen ügyes voltam. - mondta Thalia büszkén. - A Mama is mindig megdicsért.
- Biztos rá hasonlítasz.
- Az ám!
Thalia gyorsan megmosdott a kis lavórnál, amit a gondos kezek, akik a szobát rendben tartották, már odakészítettek a lakóknak. Ő maga észre sem vette, de a szobalány már ki is söpört, és mikor meglátta a békésen alvó kis angyalkát, aki álmában még mosolygott is és motyogott valamit, szinte elolvadt a gyönyörtől. Fiatal lány volt még, talán 16 éves, de már dolgozott, ami nem volt már annyira szokás még más országokban sem. Mikor végre végzett a kis reggeli ceremóniával, Thalia kinyitotta a szoba nehéz, nagy tölgyfa ajtaját, hogy megnézze, hová került. Mikor meglátta, hogy más olyan ajtók is vannak, és számok szerepelnek mindegyiken, megértette, hogy egy fogadóban lehetnek. Az apukája mesélt már neki erről. Csendben visszacsukta az ajtót, és helyette az ablakhoz rohant, odatolt egy széket, és némi ügyködés után ki is tudta nyitni. Épp jókor, mert kismadarak ültek a párkányon, és hangosan mondták a magukét. Ahogy a kifelé nyíló ablak hirtelen kilökődött, riadtan rebbentek szét, de nem mentek messzire, sőt, pillanatokkal később újra ott ugrándoztak a mosolygó Thalia előtt. A kicsi lány nagyot szippantott a hideg, friss, bár kicsit füstös levegőből és nagyot nyújtózkodott, miközben barátságosan utánozta a kismadarakat, amik maguk is meglepődve bámultak hol rá, hol egymásra. Még sosem láttak ilyen furcsa madarat.
- Hol tanultál meg így beszélgetni állatokkal és madarakkal? - kérdezte Sam, aki egy ideig csendben figyelt a háttérből. - Csak nem ezt is a kovácstól?
- De. Nagyon okos ám. Olyanokat tud, hogy el sem hinnéd, mert nem voltál itt velem.
Sam meglepődött a kislány okosságán, de azért nem akarta ennyiben hagyni.
- És honnan tudod, hogy nem voltam ott veled? - kérdezte, igyekezve okosan hangzani.
- Onnan, hogy nem kérdeznél ilyet. - jött a válasz, és ezt a logikát nem lehetett kikezdeni.
Thalia talán normális esetben csak egy ötéves kislány volt, mégis éles kis ész munkált a szép kis fejecskéjében.
- Na jó, ebben igazad van.
- Tudom.
Már innen az ablakból is messzire el lehetett látni, és a sok kémény, a belőlük gomolygó füst megmagyarázta a füstszagot. A levegő ennek ellenére tiszta volt, a felhők elvonultak az égről és ragyogó napsütés fogadott bárkit, aki most kinézett az ablakán. Persze a csípős hideg mégis bekergette még az örökmozgó kisasszonykát is, különösen, mikor az ajtót hallotta a háta mögött nyikorogni, viszont nem az édesapja volt, hanem a szobalány.
- Oh, jó reggelt! - köszönt a copfos, szöszke, zöldes színű szemű, szeplős, mosolygós lány vidáman köszönt a kis vendégre, aki mosolyogva fogadta, és:
- Jo Egget. - A kíváncsi kis természet természetesen most sem állhatta meg, hogy ne próbálja meg utánozni ezt a furcsa, neki viccesen hangzó nyelvet.
- Oh, te nem beszélsz még a mi nyelvünkön? Akkor... - és Thalia csak most lepődött meg igazán, ugyanis hirtelen váltással a szép fekete ruhácskába öltözött szobalány, aki ez elé fehér köténykét kötött, elfül szólalt meg. - Arelya Ahti Lahva, Michilaia. (Arelya útja hozott, Kisasszony)
- Te... Te beszélsz elfül?! - szaladt ki a kislány száján a döbbent kérdés és erre már mindketten nevettek.
- Egy kicsit igen. - válaszolta a lány. - Sok elf vendégünk van.
- Oh, ezt a Papa nem is mesélte.
- A papád az a magas, szakállas úr, igaz?
- Igen. Olyan magas, hogy csak akkor látom az arcát is, ha messzire megyek tőle.
A szép kis szobalány valóban tudott egy kicsit elfül, viszont Thaliát sokkal jobban érdekelte az emberek nyelve. Hamarosan bemutatkozott Chloe Evansként, és megkezdődött a kislányos, aranyos beszélgetés, amitől perceken belül már úgy kokettáltak, mintha ezer éve ismernék egymást. Chloe el is feledkezve az eredeti feladatáról, letelepedett a kislány mellé az ágyra. Egy idő után annyira összebarátkoztak, hogy Chloe Thalia buksijára kötötte a csipkés fehér főkötőjét is, és egyszerre felpattant és a kezét nyújtotta neki, majd mikor az elfogadta, felhúzta, és körtáncba kezdtek. Thalia ismerte a körtáncokat, anyukájával szeretett ilyet játszani, pörögtek-forogtak, mindkettőjük szonyája csak úgy repült körbe körbe és a végén nevetve és szédelegve dőltek le az ágyra. Thalia volt az első, aki aztán elcsendesedett, és szipogni kezdett.
- Valami baj van, kisasszonyka? - kérdezte az idősebb lány aggódva. - Fáj valamid?
- Csak itt. - motyogta szegény kislány és a szívére mutatott.
- Oh, értem.
Végül, kicsit zavarában, kicsit szégyenében, Chloe felkelt és hozzáfogott, hogy végezze a dolgát. folytatta a takarítást olyasmivel, amit az alvó kis angyalka mellett nem volt szíve megtenni, mert sok csörömpöléssel és székek tologatásával járt volna. Thalia közben megnyugodott végre és egy váratlan pillanatban ott termett mellette, és szó nélkül próbált segíteni neki. Ez kicsit Chloet és megnyugtatta, mert egy pillanatig nem tudta eldönteni, hogy miatta sírta el magát a kislány, vagy valami bántja. Nem sokára már megint mosolyogtak mindketten, és hiába is próbált a lelkére beszélni, mondván, hogy ez az ő feladata, ő csak üljön le és várjon, míg végez, az édes kicsi lány az anyukája mellett tanult szorgalmával hajthatatlan volt.
- Na nézzenek oda, hát itt mi történt? - toppant be majdnem délben Areal és láthatta, hogy két nagyon különböző korú és más népbe tartozó lány ül egymással szemben, az egyik egy széken, a másik az ágyon, és az idősebb próbálja tanítani a kisebbet beszélni.
- Papa! - rikkantotta vidáman Thalia. - Hol voltál eddig?
- Volt egy kis dolgom, édesem. - válaszolta a férfi kurtán. - Na és ti, mi jót csináltatok?
- Chloe tanított az emberek nyelvén. - mondta Thalia és nagyon büszkén kihúzta magát. - És már egy csomó mindent tudok.
Chloe tiszteletteljesen hajolt meg a tisztelt vendég előtt, aki maga is biccentett, majd maga is odasétált az ágyhoz, és az ölébe vette a kislányát, hogy így telepedjenek le és folytatódhasson a lecke. Chloe ügyesen és gyorsan tanította a kislánynak, amit ő maga azt hitte évekig sem sikerülne. Csak egyszerű szavak voltak eleinte, de a kislány kíváncsian kérdezgetett dolgokat, és addig nem nyugodott, amíg nem sikerült helyesen kiejtenie minden új szót. Már dél is elmúlt, így mikor a kislány végre úgy érezte, elég egyelőre, és Chloenak is vissza kellett térnie a munkájához, lementek inkább a fogadó étkezőjébe, ami egyben kocsmaként is szolgált, és megebédeltek reggeli helyett. Thalia minden pillanatban a fejét kapkodta, és bár olvasni egy mukkot sem tudott, azért ő is kezébe vette az étlapot. Bár a fogadó maga elég régi volt, szép, fekete vaslábú, de jól kipárnázott székeket használtak. Bár a kislány aprócska volt, és nem érte fel az asztalt a székről rendesen, a pincér, mert az is akadt, négy vaskos fadarabra állította a székét, és így már ő is kényelmesen ehetett. Otthon megtanult kanállal és villával is enni már, de a késtől félt kissé. Ezt persze az okozta, hogy arra tanították, hogy késsel, vagy ollóval elvághatja magát, úgyhogy vigyáznia kell vele. Persze ki akarta próbálni, de félt, mit szól majd az apukája. A sült hús olyan puhára sült, hogy szinte szétolvadt a szájában, a sült zöldségféle, amit mellé köretként kapott, ropogós volt, kicsit sós, de ő szerette a sós dolgokat, és olyan isteni friss gyümölcslevet kapott mellé, hogy a pincér személyesen facsarta ki neki a szeme láttára. A szép, kerek üvegpohár, amiből ivott, olyan tiszta volt, hogy gyémánt módjára ragyogott a színes üvegablakon beszűrődő napfényben, és a szintén fémlábakon nyugvó, fonott lapjára hófehér terítővel leterített asztal pedig olyan nagy volt, hogy hat ember elfért volna mellettük. Dél volt, és csak ők voltak az étteremben, ahogy a pincér nevezte, így oda ültek, ahova csak akartak, Areal pedig ezt a helyet választotta, a legnagyobb, legdíszesebb üvegablak mellett. Nem gyertyák, vagy lámpások világították be az egyébként hangulatosan árnyas helyiséget, hanem elektromos lámpák. Areal ezt is elmesélte Thaliának, aki emlékezett még az elektromos vezetékekre, a telefonra és minden másra is. Még a pincérrel is próbált társalogni. A vékony csíkra hasonlító bajszú, jól fésült, a pomádétól fényes, de lesimított hajú férfi pedig derűsen mosolyogva hallgatta, ahogy a csöppség próbál mondatokat formálni a maga egyszerű kis módján.
- Ahogy kívánja, kisasszony. - mondta végül, mikor sikerült végtelen türelemmel megfejtenie, mit akar mondani, és mindössze öt perccel később egy nagy kehely habos édességgel tért vissza.
Thalia teletömte a pocakját és vidáman indult neki az aznapi kirándulásnak. Areal megígérte neki, hogy kószálnak egy kicsit a városban, ha már maradniuk kell pár napig az indulás előtt, viszont az első útjuk a kikötőbe vezetett.
A kikötő nemcsak egyetlen épület és egy hosszú gerenda móló volt, mint amilyennek Thalia elképzelte, hanem majdnem egy mérföldnyi messzeségbe nyújtózott el a folyó partján. Egy sor raktár, irodaépület és lakóházak előtt sétáltak el a folyó parton, és a kislány most már közelről is megnézhette a hajókat, amiket előtte este csak messziről láthatott. Kis vitorlások, kis gőzösök és néhány kisebb csónak ringatózott a kiöblösített kanyarulatban, ahol az egész komplexumot kialakították. Homokos vízpart helyett, amire Thalia számított volna, kőből, és betonból utakat, és egy, a víz fölé kiemelkedő padozatot emeltek, amiről szintén ugyanilyen anyagokból nyújtóztak ki a mólók. Az öböl északi csücskében, a vízben egy kis mesterséges kiszögellést hoztak létre, amin egy 20 méteres világítótorony állt.
- És az a torony ott? - kérdezte épp Thalia az apját.
- Az egy világítótorony. Ezzel adnak jelet a hajóknak, ha rosszra fordul az idő és nem találnak vissza a kikötőbe.
- De nem azt mondtad, hogy a tengernél van ilyen?
- De, ott is van, de itt is sok hajó jár, láthatod. Sokszor feltorlódnának, vagy zátonyra futnának még a folyón is, ha nem lenne itt.
- Ooh. És mi az, hogy zátonyra fut?
- Egy hajó zátonyra akkor fut, ha a vízben egy olyan helyre kerül, ahol fennakad, nem tud tovább menni, de visszafelé sem. Nézd csak!
Épp a világító torony lábánál álltak meg, és Areal a nyakába vette a kislányt, hogy megmutassa neki, miről beszél. A kikötő kivételével, amit szándékosan kikotortak, hogy elég mély legyen, hogy nagyobb hajók is dokkolhassanak itt, a folyón fel és lefelé is több kisebb sziget tarkította a vizet. Ezeken általában fák álltak, vagy csak egyszerű sziklaszigetek voltak, amik csipkés tarajként emelkedtek ki mindössze néhány centire, néha egy méterre a vízből.
- Ha a hajó egy olyanra ráfutna, azon fennakadna, és csak nagyon nehezen lehetne lehozni róla. Az is lehet, hogy léket kapna, akkor pedig javítani kellene és nagyon sokáig nem jöhetne le onnan.
- Oooh. És láttál már olyat, mikor zátonyra futott egy hajó?
- Igen, láttam, sőt, a hajón voltam épp. A kapitány kicsit sokat ivott, a kormánynál pedig egy fiatal gyerek állt, aki nem tudta az utat, és mire észrevették, hogy rossz irányba mennek, már késő volt.
- Ugye nem lett senkinek semmi baja?
- Nem, semmi baj nem történt, de a hajót egy másik vontatta le a zátonyról. Tudod, van olyan is, ami nem látszik ki a vízből, mi pedig pont egy ilyenre futottunk rá.
Thalia élvezte, hogy az édesapja örömmel mesél neki mindenféléről. Miután az egész kikötőt bejárták, végre a kikötő mester háza felé vették az útjukat, akitől a Camillere jegyeket vehettek. A kikötő épületeinek a nagy része kő, vagy téglaépítésű volt, ebbe pedig a világítótorony is beletartozott, de a kikötőmester háza teljes egészében fából épült. Szépen kifestették, a tetejét ugyanúgy cserepekből rakták ki, mint a többi házét is, de a ház maga vastag cölöpökön állt, a négy sarkába vaskos szálfa oszlopokat állítottak, a falakat pedig majdnem ugyanilyen, négyszögletesre formált gerendákból építették meg. Apró ablakain nem sok fény szűrődhetett be, gondolta magában Thalia is, milyen sötét lehet, mikor ráléptek a deszkákra, amik a ház ajtajához vezető lépcsőket alkották, majd egy szúnyoghálós ajtón és egy rendes ajtón is benyitottak, mielőtt végre bejutottak a házba. Bent ennek ellenére meglepően világos volt, hála a jól kiépített világításnak, és itt székelt a félszemű egykori öreg matróz, aki egy nagy, öblös karosszékben ült egy nagy, sokfiókos asztal túloldalán. A kikötőmester maga lehetett vagy 60 éves is, kopasz, a jobb szemére vak, borostás férfi felnézett a papírjai közül és érdes hangján üdvözölte őket. Thalia köszönt, pont ahogy Chloe tanította, még ha kicsit még mindig hibás kiejtéssel is. Bár a a zord külseje mást sugallt volna, valójában igazán barátságos idős ember volt, aki örömmel elkotyogott a kislánnyal, aki igyekezett kihasználni azt a kicsit, amit azon a reggelen megtanult, nem egyszer kicsalva az új barátjából a nevetést is, ami közben láthatta a hiányos fogait is, de ez már az öregség miatt is volt. végül megcirógatta a kislány pofiját a nagy, reszelős ujjaival, előhúzott egy kulcsot az egyik fiókból, intett nekik és elindultak, ahogy ő mondta, a pénztár felé. A pénztár egy egészen kicsi, takaros épület volt épp átellenesen a kikötő mester házától. Itt a kulccsal kinyitotta az egyébként zárva tartó épületet, majd besétált egy szintén zárt kis zugba, amit a várótól, amibe először jutottak, egy vaskos üvegablak választott el, egy harmadik, nagy, rézkulcssal kinyitott egy súlyos szekrényajtót, ami olyan vastag volt majdnem, mint a ház falai, de tömör vasból, és kivett egy ládikát belőle.
- Lássuk, lássuk... - dörmögte, és egy jegyzetet vett elő belőle elsőként amit végigfutva végül elégedetten bólogatott. - Igen, jó lesz.
Végül megint feléjük fordult és meg is mutatta a jegyzéket, amin három nevet is kihúztak.
- Nagy szerencséjük van, barátom, épp három napja mondta le egy család az útját. Megbetegedett egyikük.
- Szegények. - jegyezte meg Thalia az apukája helyett, ami még őt is meglepte. Ez volt az első szó, amit megtanult, mikor Chloe sajnálkozott az utcán kóborló állatok miatt. Ezt nagyon megtanulta kiejteni is.
- Igen, szegények. - helyeselt az apja. - Eszerint van szabad jegy?
- Igen, itt is volna. - mondta az öreg matróz, aki közben már elő is készítette a két jegyet, amik úgy néztek ki, mint a háromszor összehajtott levélpapír, díszes írással, köztük a hajó nevével és egy sorszámmal. A fehér papírt kék mintákkal díszítették, ami a hajózási társaság címerével egészült ki.
Areal kifizette a jegyeket, amik csak kicsivel voltak drágábbak, mint amennyire ő számított a vonatjegyek megvételéhez. Thalia meglepve látta, hogy egy köteg papírpénzt húz elő a táskájából, nem érméket, amiket ők használtak odahaza. Leszámolt belőle húszat is, aztán átnyújtotta, felmarkolta a jegyeket, és miután elköszöntek, máris vidámabban távozhattak.
- Na és, most merre menjünk? - kérdezte Areal, miközben már a szépen lekövezett utcán sétáltak, lassan távolodva a kikötőtől.
- Vegyél fel, megint a nyakadba! - kérte Thalia, és mikor megint a legmagasabban ült, ő is navigálta tovább.
Jöttek-mentek, és mindenféle csodát megnéztek, még olyasmit is, ami egyébként másnak valószínűleg teljesen közömbös lett volna, mint egy díszes kovácsolt vas kerítés, apró szobrok, a csatornafedelek, és emellé még Arealnak meg is kellett magyarázza, mire jó a csatornázás, és hogy miért nincs odahaza is ilyesmi, megnézték a kutyákat sétáltató házi cselédeket, és leálltak beszélgetni egy elegánsan öltözött úrral is, akiről kiderült, hogy egy igen gazdag úriember sofőrje, aki óriási autóval érkezett egy igen fontos tárgyalásra a majdnem tökéletesen narancssárga házba, ami előtt álltak, amiről kiderült, hogy szálloda. Thalia megcsodálhatta az autót is közelről, és még be is ülhetett, előbb az óriási utastérbe, amiben szinte elveszett az ő csöppnyi méreteivel, majd a kormányhoz is. A sofőr készséges és barátságos volt, bár az is majdnem biztos, hogy a kislány bájos természete és kíváncsisága is közrejátszott a dologban. Végül visszatért az autó gazdája, és azt hitték, már menniük is kell, viszont a férfi a feleségével együtt érkezett ide, aki ellenben egy nagyon magas, nagyon furcsán öltözött asszony volt. Óriási bundakabátot viselt, amit egyébként az elfek számára értéktelen szőrméből készítettek, kezén kesztyű, a lábán magassarkú cipő, olyasmi, amilyet Thalia még sosem látott, ráadásul szemüveget viselt, aminek sötét volt a lencséje, és nem látta a szemeit rajtuk keresztül a fején nagy kucsmát, a kezeit pedig muffba bújtatta. Viszont mikor meglátta a kislányt, annyira megörült nekik, hogy valósággal követelte a férjétől, hogy vigyék magukkal egy kis útra a csodajárművükben. Areal ugyan ellenkezett, Thalia viszont már bent is ült a terebélyes fotelban a tulajdonosokkal szemben, így kénytelen volt belemenni. Azt persze el kellett ismerje, kényelmesebb volt így utazni, mint gyalogosan, megkérte a nagylelkű párt, hogy a székesegyházig vigyék el őket.