72.

318 16 0
                                    

Nem tudom mit mondjak. Nem tudom hogyan kellene viselkednem. Jó lenne, ha anyám minél kevesebbet tudna az egészről, de ha egy szót sem szólnék akkor is biztosan észrevenné, hogy valami nincs rendben velem. És most nem csak arról van szó, hogy rettentően feszült vagyok, hanem arról is még mindig sántítok, mert fáj az oldalamon a seb, ahol megszúrtak. Egyszerűen képtelenség, hogy úgy tegyek, mintha minden rendben lenne. Különben is, hogyan mondjam meg neki, hogy a legjobb az lenne, ha elköltözne innen, anélkül hogy aggodalmat ébresszek benne. Ép eszű ember kapásból megkérdezné, hogy mégis mi a fenéért kellene odébbálnia. Én is ezt tenném.

-Hahó- kiáltok fel, ahogy belépek a lakásba. A levegőben valami finom illat terjeng, úgyhogy arra tippelek, hogy anyát a konyhában fogom találni, így arra felé indulok el. Ahogy gondoltam. Anya a tűzhely mellett áll. A haja felkötve lófarokba, de még így is a vállára hullanak hosszú tincsei. A rádiót hangosra feltekerte, így azt hiszem észre sem vette, hogy megjöttem. Csak kavargatja az ételt és finoman ringatja a csípőjét a zenére, ami ismét azokra az időkre emlékeztet, amikor még gyerek voltam. Mindig is volt szakács a háznál, de emlékszem, hogy édesanyám, ha tehette leosont a konyhába és a saját kezébe vette az irányítást. Néha engem is magával vitt, és együtt sütöttünk valami édességet.

-Jó kedved van- szólalok meg végül, mire anyám riadtan felugrik. Ahogy megfordul mosolya ellenére a tekintete elárulja, hogy valóban megijesztettem őt.

-Diego. De örülök, hogy látlak. Bori is itt van?- kérdezi vidáman. Azóta mióta először itt jártunk Borival gyakran kérdezget arról, hogy mi van vele. Azt hiszem az örömének is pontosan ez az oka. Mármint végre boldognak lát engem, és láthatóan ez őt is boldoggá teszi. Nem is tudom mikor láttam őt utoljára ennyire önmagának. Egyszerűen hihetetlen ahogy kifestette a falakat, és az illatgyertyák is nagyon kellemes benyomást keltenek. Ezen kívül mintha az alkoholt is letette volna. Az arca már nem esik be annyira, és a keze sem remeg úgy, ahogy hónapokkal ezelőtt.

-Nem, most csak én vagyok.

-Ó, értem. Nem baj. Pont jókor jöttél. Ülj le, mindjárt kész az étel- mondja én pedig teszem, amit mond. Magamban hálat adok az égnek, hogy anyám még mindig az ebédet kavargatja, így nem láthatja, ahogy szabályosan sántikalok. Mit mondhatnék? A szúrt sebek nehezen gyógyulnak, főleg ha az ember nem hajlandó pihenni vele.

-És, hogy vagy?- kérdezem, amikor már anya is elfoglalta a helyét az asztal másik végében. Nem tudom mit várok, hogy mit mondjon. Épp sikerült belaknia ezt a helyet, úgy tűnik otthonosan érzi itt magát, nekem pedig meg kell kérnem, hogy a lehető leghamarabb távozzon. Kétlem, hogy azt fogja mondani, hogy örömmel itt hagyja ezt a helyet, mert annyira utal itt lenni. Mármint, az elején ő sem szerette, hiszen hátra kellett hagynunk mindent. Az otthont. Vagy legalábbis az akkori otthonunk. Most már nem tudnám annak nevezni. Hiányzik, mert ott nőttem fel. Szerettem a napsütést és voltak nagyon jó napjaim ott, de már nem jelent semmit nekem. Már abban sem vagyok biztos, hogy egy hely otthon tud lenni. Mit jelent ez egyáltalán? Otthon. Úgy érzem már sehol sem vagyok igazán otthon, mert nincs olyan hely, ahol azt a békét és szeretet érezném, amit kellene. De majd egyszer, ha vége lesz ennek az egésznek, nekem is lesz egy helyem, ahová haza mehetek, ahol azzal a személlyel lehet, aki azt otthont jelenti nekem.

-Jól vagyok, köszönöm, és te?- kérdezi gyanakodva.

-Majd jobban leszek. De meg kell tenned nekem valamit.

-Mi történt?- vágja rá azonnal. Tudom, hogy érzi, hogy ideges vagyok, nem tudom elrejteni előle az érzelmeimet.

-Nem fontos. Megoldom. Csak pakolj össze kérlek. Egy darabig meg kell húznunk magunkat.

-Mi történt?- ismétli, de választ ismét nem adok rá. Minél kevesebb tud, annál jobb. Nem akarom, hogy szenvedjen, már így is eleget szenvedett. Nem tudom mi lenne, ha megtudná, hogy engem megszúrtak, a húgomat pedig valószínűleg egy sztriptíz bárban dolgoztatja az apám.

-Csak pakolj össze evés után, ennyi. Az egyik haverom kisegített, szóval nem kell messzire menned, csak néhány háztömbbel odébbet. Sajnos nem üres a lakás, de azt mondta, hogy nem fog sok vizet zavarni az idős hölgy, akivel ott laksz majd. Persze, csak pár hétig.

-Mibe keveredtél, ha?

-Semmibe anya, épp csak próbálom rendbe hozni a dolgokat- emelem fel a hangomat. Nem akarok veszekedni vele, de úgy tűnik elkerülhetetlen. Mint egy utolsó lehetőségként, a konfliktus elkerülése végett falállok az asztaltól, hogy a szobámba menjek, azonban nem sikerül eliszkolnom, mert anyám rögtön észre veszi a fájdalmas arckifejezést rajtam, miközben felállok a helyemről.

-Te megsérültél- mondja. Még csak nem is kérdezi, egyszerűen tudja.- Gyere ide, hadd nézzem.

-Nem!- szólok rá azonnal.- Nincs semmi bajom.

-Diego, mi történt veled?

-Nem kell tudnod róla. Csak tedd amit kértem és ennyi. Én is összeszedek egy pár dolgot, és aztán indulunk, világos?- közlöm ellentmondást nem tűrő hangon. Tudom, hogy rosszul esik ez neki, akárcsak nekem, de így lesz a legjobb.

-Rendben- adja be végül a derekát, mire én rögtön hátat is fordítok neki, és ott hagyom őt a konyhában. Tényleg össze kell pakolnom néhány dolgot, de az igazság az, hogy egyetlen egy dolog van, amiért valójában idejöttem, és az nem a költözés.
Halkan bezárom magam mögött a szobám ajtaját, hogy megkeressem a készüléket, amit már egy jó ideje nem tartottam a kezemben.
Az eldobható telefon pontosan ott van, ahol hagytam. Azért is itt rejtettem el mert anyám sosem kutakodik a holmim között, más pedig nem jön ide, így biztos lehettem benne, hogy nem kerül rossz kezekbe a telefon. Még azután került hozzám, hogy ideköltöztünk. Ezen keresztül tartom most már évek óta a kapcsolatot apámmal. Itt üzeni meg minden hónapban, hogy hol lesz a két gorilla, aki át veszi tőlem a pénzt. Most viszont ő fog üzenetet kapni tőlem.
Remeg a kezem, ahogy elkezdek pötyögni. Napok óta azon gondolkodom, hogy mit írjak, de azóta sem jutott az eszembe semmi frappáns, így marad az igazság:

"Ki akarok szállni, és jó lenne ha ezt végre te is felfognád, mert úgy tűnik, hogy az embereid sajnos nem értik."

Repülni és zuhanni (✓)Where stories live. Discover now