Harmadik felvonás - F1 fanfiction //BEFEJEZETT//

9.

2021. szeptember 3, Zandvoort

Imádtam, amikor autóval mentünk egyik versenyhelyszínről a másikra. Igaz, hogy ez a mostani is közel négyórás út volt Belgiumból a hollandiai Zandvoortba, de Max nagyon jó ötletnek tartotta, hogy így közlekedjünk két hazai nagydíjának helyszínei között. Én is fuvaroztam már őt autóval a Paul Ricardra, úgy döntött, ezzel vissza is tudja adni a szívességet. Ezt az ötletünket előadtuk Pierre Gaslynak és Yuki Tsunodának is, akik a Red Bull fiókcsapata, az Alpha Tauri pilótáiként szinte csapattársaink voltak, és nevetve jeletkeztek be ők is útitársnak. Max készségesen befogadta őket, azzal a feltétellel, ha ő vezethet, Pierre pedig egyből lefoglalta az anyósülést.
-Én ülök elől-közölte ördögi vigyorral-. Ti úgyis töpörödöttek vagytok Yukival.
Szemünket forgatva ültünk be hátra a japán pilótával. Az egész út borzasztó jó hangulatban telt, leginkább azzal, hogy Pierre szívta Max vérét, aki tőlem várta, hogy segítsek neki, Yuki pedig hol beszállt az óvodás vitába, hol videózott, hol pedig velem együtt nevetett. Azon is vitatkoztak, hogy milyen zenét hallgassunk, ezért minden egyes szám után újat kellett keresni, sosem volt jó a következő. Egyszer megálltunk ebédelni, hirtelen ötlettől vezérelve egy random étteremben, ahol pizzát ettünk, és megbeszéltük, hogy ez egy olyan dolog, amit kollektíven eltitkolunk mindenki elől. Nem történt meg, mi egészségesen táplálkozunk. Az egész napnak annyira tipikus nyár vége hangulata volt: szuper társaság, éppen csak vége a nyári szünetnek, meleg van, de azért reggel már pulcsi kell. Imádtam, már csak azért is, mert sejtettem, hogy lassan elkezdődik már az a része a szezonnak, amikor tényleg nem fog beleférni a poén. Amikor teljes erőnkből küzdeni fogunk a Mercedes ellen, aztán hamarosan egymás ellen is Maxszel, és ez megijesztett. Vagy, nem is tudom, hogy a megijesztett-e a megfelelő szó, mert nem attól féltem, amire gondolnánk. Hiába kaptam meg folyamatosan a kérdést, nem, nem küzdöttem önértékelési gondokkal, nem éreztem úgy, hogy nem leszek képes feldolgozni a nyomást, pedig voltak újságírók, akik ezt próbálták bemagyarázni nekem. De ez egy nem létező dolog, mert mi a legrosszabb dolog, ami történhet? Hogy nem leszek bajnok. Tragédia lenne? Nem. A csapat tudja, hogy gyors vagyok, Papa büszke rám, van egy tök jó életem, egy Forma 1-es karrierem, ami szinte még el sem kezdődött, nem lenne borzalmas, ha nem lennék bajnok az első évben. Nyilván, ez az álmom és mindent meg fogok tenni ennek érdekében, és akkor, ha nem dolgoznék érte éjjel-nappal, tényleg rossz lenne veszíteni, mert akkor nem tudnám, hogy bajnok lehettem-e volna. Így viszont biztos, hogy a maximumot fogom hozni, mindent meg fogok tenni, amit jelenleg meg tudok. De az tény, hogy Max Verstappen az egyik legnagyobb tehetség, sokan jelenleg a világ legjobbjának tartják, Lewis Hamilton pedig szinte mindenben a Forma 1 örökranglistái élén áll: szégyen lenne kikapni tőlük? Nem. Erről ennyit.
Mindezek ellenére most csak pár pont volt a lemaradásom Maxhez képest, és rájöttem, hogy ha a versenyen futott leggyorsabb körért nem járna plusz egy pont, akkor csapattársam előtt lennék. Ennek ellenére valamiért sosem éreztem úgy, hogy na, most elmegyek egy leggyorsabb körre, mert, habár igaz, hogy nekem maradtak a legjobb állapotú gumijaim a versenyek végére szinte mindig, ezt általában támadásra kellett használnom. Max egykörös tempója egyértelműen jobb volt az enyémnél, a Mercedes pedig, ha nem is sokkal és nem is mindig, összességében talán jobb autó volt, úgyhogy a pole pozíció az időmérőn és a leggyorsabb kör a versenyen nem jött össze nekem soha, pedig bakancslistás dolog volt, tényleg.

Vasárnap csalódottan állapítottam meg, hogy hiába úsztuk meg szerencsésen az esőt a múlt héten, ugyanis itt szakadt az eső az egész futamon. Max valami elképesztően jól vezetett ilyen körülmények között, az elsőtől a legutolsó körig dominálta a versenyt. Én alig tudtam követni, hogy mi történik, a szakadó esőben akkor is alig láttam ki az autóból, ha senki sem volt előttem. Ha meg kellett volna előznöm valakit, akkor főleg, ugyanis a vízpermet, amit az autója vert fel, teljesen lehetetlenné tette a tájékozódást. Azt sem tudtam, hol vagyok, de ezzel nem voltam egyedül, három emberen kívül mindenki szenvedett: Max győzelme egyértelműnek tűnt, ahogy Alonso dobogója is az Alpinenal, amit őszintén nem tudom, hogyan csinált a spanyol legenda, de talán még náluk is lenyűgözőbb teljesítményt nyújtott Fred Senna. Motorcsere miatt az utolsó helyről rajtolt, de a verseny felénél sem jártunk, amikor megelőzött engem, úgy ment át a mezőnyön, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Esélyem sem volt védekezni, sőt, azt sem tudtam volna megállapítani, hogy ki hagy ott ilyen félelmetesen gyorsan, ha Simon nem mondta volna el nekem.
-Fred Senna van előtted, mögötted pedig Hamilton 3,4 másodpercre. Közeledik rád.

Tudtam, hogy közeledik, néha a tükrömben is megpillantottam, de még annál is gyorsabban ért utol, mint amire számítottam. Azt hittem, hogy a célegyenes végén fog megtámadni, a féktávon simán kikerül, és gondolatban már el is kezdtem megtervezni, hogy hogyan akadályozzam meg ezt, amikor bejött mellém a célegyenesre vezető döntött kanyarban. Fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, jobb oldalon a Mercedes volt, bal oldalon pedig a fal. Ha levettem volna a gázról a lábam, akkor egészen biztosan megcsúszok ebben az esőben, előttünk pedig ott volt egy lekörözött versenyző, Nikita Mazepin, az ő versenyét sem szerettem volna tönkretenni. Tudtam, hogy Hamilton nem fog felkenni a falra, ő ennél tisztább versenyző, de ilyen körülmények között bármi megtörténhet, és, mint mindig, meg is történt, a Mercedes megcsúszott. Egy pillanatra azt hittem, hogy én megúszom, de aztán Hamilton a Haas újoncának ütközött, előttem pedig az egész pályát elfoglalták. Egy hirtelen ötlettől vezérelve megpróbáltam a boxba hajtani, de a túl hirtelen kormánymozdulat és az eső miatt én is elvesztettem az irányítást az autó felett és a falnak ütköztem. Életemben nem reagáltam még ilyen gyorsan egy baleset után, Simonnal is alig beszéltem, kiugrottam az autóból és realizálva, hogy a nálam jóval nagyobb balesetet szenvedő Nikita és Lewis is jól vannak, egyenesen a boxutcába sétáltam vissza. Nem kicsit voltam csalódott. Leültem nézni a verseny további részeit, és a szezonban először keserűséggel töltött el, hogy Max simán megnyerte a versenyt ilyen körülmények között. Csapattársam ezzel messze átvette a vezetést bajnoki összetettben, főleg úgy, hogy mindketten nulláztunk Hamiltonnal, tudtam, hogy bele kell húznom, ha szeretném tartani vele a lépést. Nem így terveztem ezt a versenyt, de szerintem senki sem tudott előre megmondani semmit, a váratlan eső felforgatott mindent. Mindenki a bajnoki éllovas Max Verstappenről és az Ayrtonhoz hasonlóan esőmenő Fred Sennáról beszélt, én pedig a boxban ülve néztem végig az utolsó köröket. Nem volt valami fantasztikus érzés, habár az összes féltékenységem elszállt amikor Maxszel lepacsiztam a verseny után. Ő sem féltékenykedett, amikor kiesett, én pedig értékes pontokat szereztem.
Nagyon nagy kísértést éreztem, hogy felhívjam Alexszet. Jó lett volna hallgatni, ahogy segít és kis híján elsírtam magam a gondolatra, hogy már soha nem fog, de nem volt időm sokat rágódni ezen, hála két embernek: Martin és Papa elhalmoztak üzenetekkel. Először felhívtam az öcsémet, aki már jól volt, lassan az edzéshez is elkezdett visszatérni, de ideje azért volt még bőven. Most is majdnem húsz percen keresztül szórakoztatott, igazából semmi komolyat nem mondott, kiparodizálta az egész szituációmat, és ez volt az egyik dolog, amire szükségem volt. A másik Max előadása a bajnoki esélyeiről, amikben én is egy jelentős tényező voltam, a harmadik pedig Papa kiselőadása arról, hogy mennyire örül, hogy jól vagyok. Ezen a ponton kénytelen voltam elgondolkozni rajt, hogy most tényleg én voltam féltékeny bárkire, ha csak egy percre is? Nekem van a legjobb csapattársam és ami még ennél is fontosabb, családom a világon, pedig arra sem fogadtam volna semmiben sem, hogy ez valaha megfogalmazódik bennem. De most, amikor az Alpine motorhomeja előtt elköszöntem Papától... Egyszerűen örültem, hogy ennyire szerencsés vagyok. Ennyi szerencse mellett belefér annyi pech, amennyi a mai versenyen volt nekem, nem?

Sziasztok!
Az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy ha tényleg ott lenne a Forma 1-ben Emma Prost és Fred Senna, de nem olvasnátok fanfictiont a szemszögükből, melyiküknek szurkolnátok inkább?
Úgy értem, hogy ha teljesen kívülállóként látnátok a szituációt, ki lenne nektek a szimpatikusabb?

A másik, amit meg szerettem volna osztani veletek, az az, hogy azt hiszem (még nem száz százalékig biztos, de azért annyira igen, hogy megemlítsem itt) nem lesz vége Emmáék történetének a könyv huszadik része után (igen, ez is húsz fejezet lesz), hanem azt hiszem, egy Utolsó felvonást még meg fogok írni, ugyanis... Megér egy könyvet mindenképp Emma és Fred további története, mindent kitaláltam és nem a Harmadik felvonás vége egyértelműen nem fogja lezárni a történetet.
Az, hogy mikor lesz... Jó kérdés, de próbálok majd sietni vele.

Remélem, tetszett nektek ez a rész is, és köszönöm, hogy elolvastátok a közérdekű információkat is.
Kedden jön a folytatás, addig is vigyázzatok magatokra!