Harmadik felvonás - F1 fanfiction //BEFEJEZETT//

16.

Nem mondhatom, hogy éppenséggel fantasztikusan indult az igazi küzdelmem Maxszel szemben, habár azt sem, hogy az én hibámból. Egész konkrétan még el sem kezdődött Brazil nagydíj időmérője, nemhogy gyors kört nem mentem, de még az installációs kör sem jött össze, mert megadta magát az autóban lévő Honda erőforrás. Próbáltam újraindítani, aztán a csapat is próbálkozott, de egyszerűen nem tudtuk megoldani a problémát az időmérő végéig. Sőt, utána sem igazán, teljesen új motort kellett beépíteni, ez pedig rajtbüntetéssel jár, tehát kénytelen voltam a legutolsó helyről rajtolni. Amíg mi az autómba próbáltunk életet lehelni, Max megszerezte a pole pozíciót, ami szintén nem volt túlzottan jó előjel a bajnoki esélyeim számára. Próbáltam azért a pozitívumokat látni ebben is, például azt, hogy az új motor minden bizonnyal jobban fog funkcionálni, mint Max egészen régi erőforrása. Azt is pozitívumként könyveltem el, hogy így legalább lemaradtam az időmérő végi esőről, azzal viszont nem számoltam, hogy minden előjel nélkül a verseny napján is vizes pálya fogadott bennünket.
Ennek egyrészt örülhettem volna, ugyanis az ilyen körülmények általában káoszt és extra lehetőségeket rejtettek magukban, azaz talán nagyobb esélyem volt így a felzárkózásra. Ezzel szemben ott volt az a tény, hogy sosem a vizes pályákon voltam a leggyorsabb, igaz, ebben közrejátszott az is, hogy valahogy mindig olyanok voltak a csapattársaim, akik kivételesen jók esőben, így triplán látszódott ez a hiányosságom.
Most is, Max Verstappen a mezőny egyik legjobbja ilyen téren, ráadásul az Aston Martin feltámadása is tartott még a hétvégén, ők is a dobogó várományosai voltak, főleg a hazai pályán a szokásosnál is motiváltabb Senna. A versenyre való felkészülés közben arra a megállapításra jutottam, hogy a reális célom az ötödik, jobb esetben negyedik hely lehet, ha nem történik semmi extra dolog körülöttem. Eleinte minden a terv szerint haladt, nagyon óvatosan, nehogy hibázzak, de viszonylag jól rajtolva, egész elfogadható tempót autózva és jópár embert megelőzve.
Büszke voltam rá, hogy nem szoktam verseny közben elbízni magam vagy meggondolatlanul cselekedni, ezért is éreztem magam úgy, mint akit pofon vágtak, amikor kiszállni kényszerültem az autómból.

Egyszerűen túlzottan agresszívan próbáltam befordítani az autómat, ami megcsúszott a vízen, én pedig a mozdulattal, amivel próbáltam korrigálni, csak rontottam a helyzeten. Az autóm fájdalmasan alacsony sebességgel hagyta el a pályát és ásta el magát egy olyan sóderágyban, aminek kis túlzással a létezéséről sem tudtam, annyira abszurd helyen sikerült ezt tennem. Akárhogy próbálkoztam, nem sikerült kijutnom onnan, végül Simon próbálta óvatosan a tudtomra adni, hogy feleslegesen töröm magam.
-Emma... Nem valószínű, hogy sikerül, mert...
-Tudom!-kiáltottam rá idegesen, aztán sóhajtottam egyet.-Ne haragudj, Simon, nem szeretnék még bunkó is lenni, ha már idióta vagyok...
Persze mondta, hogy újoncként esőben ez a hiba nem kínos, és hogy nem jelenti azt, hogy idióta vagyok. Igaza is volt, de ez egyáltalán nem változtat a tényen, hogy elrontottam, méghozzá nagyon. Azzal, hogy nulla ponttal zártam ezt a futamot, egy mozdulattal megfeleztem a bajnoki esélyeimet, főleg úgy, hogy Max az élmezőnyben autózott. Nem gondoltam volna, hogy valaha visszasírom Suzukát, amikor túl könnyen engedtem el Sennát, ezért negyedik helyen futottam be. Miért nem őriztem meg abból a túlzott óvatosságból legalább egy ici-picit erre a futamra? Elkövettem életem eddigi legnagyobb hibáját a versenypályán, a Forma 1 bajnokságának végjátékához közeledve.
A boxba való visszatérésem után egyből beszéltem Simonékkal, akik próbáltak vígasztalni, de ezek után erre kevés esélyük volt. Borzasztóan dühös voltam magamra, miközben lenyújtottam és átöltöztem, aztán leültem megnézni a futam végét. Fred Senna fantasztikus futamot teljesített, az utolsó körre is izgalmakat tartogatva: ellentmondást nem tűrő módon előzte meg és hagyta faképnél az élen autózó csapattársát, ezzel megnyerve hazai versenyét. Fogalmam sem volt, hogy húzott elő ilyen tempót az Aston Martin, a szezon első felében maximum negyedik-ötödik erőként tartottuk őket számon, most pedig futamokat nyertek, de igazából örültem ennek. Max nagyon rossz pillanatban váltott átmeneti gumikra, és szinte azonnal ki kellett állnia, mert újra rákezdett az eső, és ez a győzelmébe került, sőt, ,,csak" a harmadik helyen ért célba Senna és Vettel mögött. Hamilton még előttem volt a bajnokságban, de legnagyobb szerencsémre ő csak a tizedik helyen tudott befutni (igaz, a leggyorsabb körrel együtt), mivel a verseny során hibázott ő is.
Ez egy picit megnyugtató volt: nem volt egészen tíz pont a lemaradásom a másodikhoz, és Maxhez képest is nem sokkal több, mint egy futamgyőzelemnyi volt a lemaradásom. Miközben kimentem megnézni a díjátadót, azt állapítottam meg, hogy amennyiben a következő futamon nem történik semmi rendkívüli, elbúcsúzhatok a bajnoki esélyeimtől, úgyhogy egy mély lélegzetvétel után kitűztem magamnak a két dobogós helyezést (lehetőleg győzelmet) célként a következő két futamra. Ezzel megtenném a tőlem telhetőt, de a bajnokságot nem csak az enyém, hanem Max és Hamilton teljesítménye is befolyásolni fogja, úgyhogy a bajnoki címre csak óriási szerencsével lenne lehetőségem.
Hűvös volt az eső után, hiába volt rajtam pulóver, még így is vacogtam. A levegőben még érződött az eső illata, a hangulat viszont valami elképesztő volt: egész konkrétan minden tele volt a brazil rajongókkal.
Tudtam, hogy mennyire fontos nekik a Forma 1, és a Senna-kultusz létezésével is tisztában voltam, amit Ayrton kezdett, de a brazilok a jelek szerint Fredet is hasonlóan istenítették. Azt viszont sosem tudtam elképzelni, hogy ez milyen lehet a valóságban, most pedig első kézből tapasztaltam meg. Az első újságírói kérdés, amit megkaptam, az az volt, hogy milyen érzés, hogy Fred nyerte a futamot, amin leszerepeltem.
-Hát, nem tudom, számomra ez csak jó, így kevesebb pontot gyűjtött Max...-Válaszoltam, mire dühösen legyintett, én pedig szó szerint elmenekültem a további kérdések elől. Próbáltam elkerülni a hazai tömeget és elvegyülni a Red Bullosok között, de ez egyáltalán nem volt egyszerű feladat.

Életemben nem láttam még ilyet. Hullámzott a tömeg, egy emberként énekelték a brazil himnuszt és amikor Senna a magasba emelte a győzelemért járó kupát, mindenki örömujjongásban tört ki.
Az én két hazai versenyemen is fantasztikus volt a hangulat, de ez, amit itt tapasztaltam, több volt fantasztikus hangulatnál: borzalmasan abszurd volt. Lehet örülni, ujjongani, én is szurkoltam már a körömet lerágva, ordítva embereknek vagy csapatoknak, de ez, ami itt volt, túlzás, méghozzá nem is kicsi, hanem óriási.
Kezdtem megérteni valamit, ahogy végignéztem a rengeteg emberen: Senna nem magától olyan, amilyen. Vagyis nem egyedül olyan. Ő egy létező, és különleges nép mentalitásának a megtestesítője. Túlzottan lelkes, túlzottan motivált, túlzottan önálló. Semmi baj nem lenne a tulajdonságaival, ha nem mindenből dupla, vagy tripla annyival rendelkezne, mint az átlagos, és ez a tehetséggel is így van.
Fred Senna nem idióta, csak borzasztóan különleges. Ami néha kibírhatatlan, néha ijesztő, néha pedig döbbenetes, de mégiscsak valami egyedi.
És tökéletes ellentéte nekem. Én nem megyek a határokig, hanem biztosra megyek, ő mindig túlmegy a határokon, kockáztat. Én kerülöm a konfliktusokat, ő felhasználja a fejlődésre. Én kiesek az esőben egy buta hiba miatt, ő pedig nyer, de van, hogy én nyerek egy ,,unalmas" futamon, amit ő tesz érdekessé egy Safety Carral a hibája miatt.
Engem megijeszt a tömeg, ami számára mindennél többet jelent.

Kezdtem megérteni, hogy miért volt és lesz is mindig sokkal népszerűbb nálam, még a nem mindennapi történetem és annak ellenére is, hogy lány vagyok.