Ezt felvetted?

XIII.

– Haragszol rám? – kérdezte Nándi, amikor Erik leparkolt a házuk elé.

Erik szemöldöke egyből ráncba szaladt. Kikapcsolta a biztonsági övét, hogy szembefordulhasson Nándival, de így sem sikerült elkapnia a barátja tekintetét.

– Miért haragudnék? – billentette oldalra a fejét Erik.

– Amiért segítettem Daninak – vont vállat Nándi. – Vagy amiért belerángattalak ebbe az egészbe.

Erik lassan elmosolyodott. Nem éppen haragnak írta volna le azt, amit érzett – féltésnek, aggódásnak már inkább. A dühnek egyébként sem lett volna már helye benne, a testének minden apró zegzugában megbújt egy érzelem.

Az ujjait reggel óta megremegtette a bizonytalanság. Talán akkor kezdődött, amikor simogatással ébresztette Nándit, de lehet akkor, amikor az ujjai tanácstalanul járták végig a telefonján a billentyűzetet, hátha rátalálnak a megfelelő szavakra. Valahogy a „köszönöm, hogy segítettél pakolni" és a „tényleg jó volt, hogy itt aludtál, összehozhatnánk ilyet máskor is" nem állták meg eléggé a helyüket, így Erik nem írt végül semmit Nándinak.

Aztán a félelem Nándi telefonhívása után befészkelte magát az izmaiba. Erik erősebben taposott a gázpedálra, mint valaha, mégis, mintha nem érhetett volna elég gyorsan a parkba.

A gyomrát is hamar görcsbe szorította az aggódás, pedig Eriknek még indoka sem akadt arra, hogy félpercenként ránézzen a hazafelé úton Nándira. A fiú orra nem tört el, de még Dani is úgy nézett ki, hogy megússza agyrázkódás nélkül.

– Jaj, te – sóhajtott fel végül Erik, ahogy összeborzolta Nándi haját. – Ezért voltál ilyen csendben egész úton? Féltél, hogy haragszom?

Nándinak végre mosoly szökött az ajkára, ahogy igazgatni kezdte a tincseit.

– Nem, valami máson gondolkoztam – ingatta meg Nándi a fejét.

– Min? – kérdezte Erik.

Nándi ajkai elnyíltak, hogy válaszoljon, de másodpercek elteltével sem jött ki egy hang sem a száján. Végül sűrűn pislogva felkapta a fejét, és halványan rámosolygott Erikre.

– Csak Dani hülyeségein.

– Ne is mondd – temette a tenyerébe az arcát Erik. – Azt hittem, már ismerem az összes arcát, erre jött a Sors, és azt mondta, „azt gondoltad, hogy a részeg Dani a legrosszabb, de találkoztál már a megvert énjével?"

Nándi halkan felnevetett, és összecsípte két ujja között az orrnyergét. A vérzés már régen elállt, és miután a kesztyűtartóban rábukkantak pár nedves törlőkendőre, az alvadt vért is eltüntették.

– Ugye? Azt hittem, sosem áll le – bólogatott Nándi. – Ennyiszer elismételni, hogy „Ábel meg fog ölni!"

– Egy ponton azt hittem, megmondom neki, hogy azt nem hagyom. – Erik tartott egy kis hatásszünetet, amíg Nándi szemöldöke feljebb kúszott. – Mert én ölöm meg először.

Nándiból újra kirobbant a nevetés. Erik a jókedvét egy mosolyba fojtotta, nem akarta megkockáztatni, hogy becsukja akár egy pillanatra is a szemét. Látni akarta Nándi örömének minden pillanatát: a felbukkanó gödröcskéjét az arcán, a nevetőráncait, és a vállát, amint végre megkönnyebbülten megereszkedik.

– Fizettem volna, hogy lássam az arcát – kötötte ki magát Nándi is, és Erik felé fordult.

– Én is – vigyorgott Erik, majd a hajába túrt. – De sajnáltam azért, inkább nem szekáltam.