Egyrészesek

Peter Pan

Amit olvasni fogtok, megtörtént már a múltban, és megtörténik majd a jövőben is. Ezúttal épp Cheshire-ben esett meg. Holmes Chapel városka egyik csendes utcájában jártunk. A sarokház, ami játékunk színhelye volt, a Styles család otthona. Peter Pan épp azért választotta ezt az épületet, mert itt olyan emberek laktak, akik hittek benne. Például Mrs. Styles.

- Desmond, drágám, sietnünk kell - mondta a gyönyörű hölgy csinos ruhában, ahogy a fésülködő asztalkája előtt éppen az utolsó hajtűt csúsztatta a tincsei közé. Mrs. Styles tudta, hogy Peter Pan a megtestesült gyermeki lélek, de Mr. Styles...

- Anne! - kiáltott az asszony felé a szoba másik sarkából, miközben fáradhatatlanul nyitogatta a fiókokat és szekrényajtókat. - Vedd tudomásul, hogy ha nem lesz meg a mandzsettagombom, akkor nem megyek el a partiba! És ha nem megyek el a partiba, akkor jobb, ha holnap be se megyek a hivatalba!

Nos, Mr. Styles gyakorlatias férfi volt. Két fia, John és Michael azonban hittek benne, hogy Peter Pan valóban létezik. Ő volt minden harci játékok hőse. Amikor a két kisfiú a fakardjaikkal harcolt a hálószobájukban, egyikük minden esetben Peter Pant személyesítette meg.

- A pokolba küldelek, Peter Pan! - mondta az idősebbik fiú, John, ahogy egyik kezében egy vállfát tartva imitálta a gonosz, félkezű Hook kapitányt.

- Nesze, Hook! Most már feladod? Győztem! - kiáltotta az éppen csak járni tudó Michael, ahogy nagy fáradalmak árán az ágyra mászva kardozott a bátyjával.

- Még mit nem! - válaszolta John, és felemelte a vállfás kezét, hogy teátrálisan meglengesse Michael előtt. - Meglakolsz, amiért levágtad a kezem!

- Nem, John - ingatta a fejét az éppen akkor a szobába érkező Harry, aki a legidősebb testvér volt hármuk közül. - A bal keze hiányzik.

- Ó, tényleg - esett ki a szerepéből a fiú, és átcserélte a kardot a vállfával, így már minden tökéletes volt. - Köszi, Harry.

Harry, Stylesék legidősebb gyermeke, nem csak, hogy hitt Peter Panben, de egyenesen szakértője volt a hős csodálatos kalandjainak. Annak ellenére is, hogy Desmond mindig gúnyt űzött belőle, hisz ő már nagy fiúnak számított, és ilyen idősen már balgaság hinni a gyerekmesékben.

- Jaj, Nana! - nyögött fel, amikor az idősödő dada egy tálcával a kezében jelent meg a szoba ajtajában, ahol Harry épp kilépett. - Ma is meg kell innunk azt a keserű vitamint?

Nana nem is felelt, csak legyintett Harry zúgolódására, és a szoba sarkában álló asztalkára tette a tálcát a cseppekkel és vízzel, amivel a gyerekek majd leöblíthetik azt. Mindig elkötelezetten próbált rendet tartani a három fiú körül, de ez nem volt túl egyszerű, mert a kisebbek állandóan játszottak, Harry pedig mindig széthagyta a dolgait. Nana győzte utána cipelni a bőrkötéses naplóját, amit előszeretettel írogatott, de amikor végzett az aznapi bejegyzéssel, egyszerűen csak ott hagyta, ahol épp írt bele.

- Halkabban játsszatok, gyerekek! - sétált be ezúttal Desmond a szobába, csak hogy a fiai territóriumában is a mandzsetta gombjait keresse, John és Michael pedig még mindig játékos szitkokat szórtak egymásra. - Nem láttátok véletlenül a mandzsetta gombjaimat?

- A mandzsetta gombjaid? - kérdezett vissza John, és a játéknak itt már vége volt, mert Michael a hóna alá szúrta a fából készült kardot, így megnyerte a csatát.

- Igen - morogta a bajusza alatt az apa, és már a gyerekek ágyneműi között kutakodott. - Az arany gombok.

- Michael! - súgta az öccsének, aki figyelmesen hallgatta, közben mindketten az apjukat lesték a szemük sarkából. - Hova tettük az elásott kincset?