Színtolvaj [BEFEJEZETT]

1. rész - Áttetsző szürke

A modell borzasztóan élettelen volt.

Kegyetlen szavak, de már órák óta zaklatták Jinyoung elméjét.

Lustán belemártotta az ecsetét a festékbe és a vászon fölé emelte. A lemenő nap hosszú árnyékkal szakította félbe a hófehér semmit, amin egy mesterműnek kellett volna születnie.

De képtelen volt rá.

A palettáján megannyi szín virított, követelve, hogy simítsa meg őket az ecsetével és csókoljon velük életet a vászon hűvös kopárságába. Piros, zöld, kék, sárga. Tökéletesen kevert türkiz, ibolya és vérvörös. Megannyi szín, megannyi lehetőség, ezerféle új árnyalat, sötét és világos, haragos és gyengéd, akár egy tornádó a forró tengerparton. Lehetett a kép langyos gyöngybarna, meghintve a türkiz vakító árnyalatával; vagy lehetett volna gyengéd pasztell, élesen kiemelve a vörös és fekete dühös masszájával. Csilloghatott volna a fehér és sárga táncától, a narancs és fekete bűbájos kacérkodásától, de akár ordíthatott is volna a zöld fékezhetetlen haragjától.

És mégis, a vászon üresen ásított.

Jinyoung kidugta a nyelvét, és újra végigkövette a vázlat vonalait.

Pedig tökéletes. Így kellett kinéznie. Minden vonal a helyén, minden szín a palettán passzolt, tehát már csak úgy kellett volna formálnia őket, hogy egy táncos légiességét és egy király állhatatos ravaszságát véssék a fehér ürességbe.

De a keze nem mozdult.

És mivel a vázlata és a színei is stimmeltek, felnézett.

Igen. A modellel volt a baj.

Az ecset megadóan kiesett a kezéből, és halkan koppant az állványon.

Tudta, mit kellett volna látnia. Egy férfit, aki egy balettmozdulatba meredve nyúl az ég felé, feszesen ívbe hajló testtel, amin az izmok lágy hullámokként csábítanak életre, és az inak ereje elszorítja a torkot, hogy ne is kapjon levegőt, míg a festmény fel nem ordít, és meg nem elevenedik, akár egy üvöltő tigris. Mellkasának erőt sugárzó domborulatától izgatottan kellett volna suhanni az ecsetének a papíron, és addig simogatni, míg a férfi újjá nem éled előtte, a keze alatt. Ajkai puhaságának tapinthatónak kellett volna lenni, és a modell talán le is hunyta volna a szemét, mert szinte érezte volna, ahogy Jinyoung szeme végigsiklik rajta, miközben az ecsete önállóan mozog. Szeme csillanásának egy pillanatra ki kellett volna zökkentenie Jinyoungot, hogy a mellkasa elszoruljon a sürgető vágytól, hogy ez a férfi lelépjen a vászonról, és találkozzon valódi önmagával.

De a férfi élettelen volt, akár egy kőszobor.

Pedig látta, látta, ahogyan lélegzik, ahogyan a szeme néha körbejár a szobán, és figyeli az arcokon pulzáló tömény unalmat.

Jinyounggal ellentétben a többiek tudtak dolgozni; de hiányzott belőlük a lelkesedés, az izgalom, az élet, ami máskor megtöltötte a műtermet.

Miért... Miért ilyen megfoghatatlan, lélegző, mégis merev, emberi, mégis élettelen ez a férfi?

A túloldalon kinyílt egy ajtó, és Jinyoung megrezzent a hirtelen zajra. De csak az oktató lépett be, és feltűnés nélkül elindult, hogy egy pillantást vessen a munkájukra.

A teremben ecsetek sistergése, izgatott kacskaringózása hallatszott csupán.

Pedig a fények tökéletesek – gondolta. Mind a hat lámpa jó szögben világította meg a férfit. De akkor mégis mi lehetett a baj?

Előrehajolt, megtámasztotta az állát az állvány csiszolt fáján. A szeme újra végigsiklott rajta, és hirtelen...

Hiszen ez lehetetlen. Körbepillantott.