Út a boldogsághoz

13

Eszembe jut a tegnap este és elfog a sírhatnék, de ehelyett megnyitom a csapot és egy adag vízzel szembe öntöm magam. Csak azért, hogy fejezem be a sajnálkozást.
Felvettem az egyenruhát, majd Kingától elbúcsúzva írtam egy SMS-t drága testvéremnek, azzal a szöveggel, hogy várom a hallban.

°°°
Testvérem már a hallban egy fotelben ült kócos hajjal, szeme alatt karikák voltak.
-Good Morning! - mondja majd feláll és megölelt. Beszívtam illatát, majd szemébe nézek. Rögtön megtelik szemem könnyel, majd egy halk sóhajt hagynak el ajkaim.
-Apa rákos - mondom ki. Tán a szemem is behunytam amikor közöltem ezt testvéremmel. Will hirtelen ledermed. Visszaül a fotelbe, arcát kezébe temeti.
Nem tudok mit mondani és a helyzet is kezd kínos lenni. De nem tudok mit mondani. Ő kell megszólaljon.
-Kérlek mondj már valamit. - mondom.
-Mit mondjak Tara? Megyek felhívom anyát. - mondja, majd a lépcsők felé veszi az irányt.

°°°

-És itt található Kanada... - hallom tompán a földrajz tanárnő monoton magyarázását.
Gondolataim teljesen máshol vannak. Messze Kanadától.
Fogalmam sincs mi fog apával történni,hisz nem könnyű átvészelni egy betegséget. Főleg nem a rákot. Ekkor egy éles köhögés szakított ki gondolataimból.
-Blau, nem értem, hogy miért nem tud figyelni egy ilyen egyszerű dologra. Látom máshol jár az esze. Kérem hagyja el a termet. - mondja kerek szemüvegét feltolva a tanárnő. Csak bólintok, majd cuccaimat beleseprem a táskába és máris a hűvös folyosón találom magam. Még csak fél három, elkezdek sétálni a labirintusnak tűnő folyosókon, amikor egy ismerős hangot hallok meg.
Domi nevetve kilép egy teremből. A hangjától zeng az egész suli. És ekkor társul e nevetés mellé egy hang is amitől akaratlanul végig fut a hátamon a hideg.
Ekkor a két fiú észrevesz engem, majd felém kezdenek el jönni.
-Máris végeztél? - kérdi Domi engem fürkészve.
-Kiraktak óráról. - mondom egy vállrándítás kíséretében.
-Na ilyen se fordult még élő. - mondja Máté, a fiú aki annyi fura dolgot kivált belőlem. Ránézek egy féloldalas mosoly kíséretében.
-Na és mesélj már valamit!-noszogat Domi.
-Mit kéne meséljek? - nézek nagy szemekkel rá. Talán azt, hogy rájöttem a titokra, hogy bántalmazzák a diákokat? Vagy apu betegségéről? Netán arról, hogy ma beszélek az edzővel?
-Mi az, hogy nem történt veled semmi? - vonja fel a szemöldökét Máté és átkarol. Ám ez csupán egy baráti gesztus. - Tara jársz! Ez már egy baromi nagy dolog. - mondja úgy  örvend mintha vele történt volna mindez.
-Na végre itt vagytok. Már mindenhol kerestünk titeket. - szólal meg Flóra a hátunk mögül. Egy emberként fordulunk a lány felé, majd hirtelen megértjük, hogy miért beszélt többes számban. Kinga áll szerényen Flóra háta mögött. Furcsa arckifejezéssel néz engem, lassan leesik, hogy miért. Máté még mindig engem karol át.
Telefonom csipog egyet jelezve, hogy öt perc múlva három. Gyorsan elsietek az ebédlő felé. Óvatosan lépkedek a lépcsőn lefelé.
Belépek a szinte üres ebédlőbe. Egy húszas éveiben járó fiatal szőke hajú nő integet felém. Haja kontyba van kötve felém pislog. Kissé feszülten lépkedek felé, hisz mégis a sorsomról fog ez a nő dönteni.
-Szia Tara - mondja a nő, majd szóhoz sem jutva folytatja- Tamara vagyok, a Ritmikus Gimnasztika és Szertorna edző. - bemutatkozásra nyújtja a kezét.
Leülünk. Ő egy salátát eszik, de nekem nem megy le egy falat se a torkomon.
-Az orvosi eredményeid jók lettek, az orvosok szerint készen állsz az edzésekre. Én mindent tudnék neked biztosítani amit csak kell. Ám tőled függ minden. Akarod-e folytatni? - néz rám nagy szemekkel.
Még, hogy akarom - e? Igen. De beférkőznek agyamba azok a rossz gondolatok. Mi van ha még egyszer megtörténik a baleset? Ugyanúgy fognak menni a gyakorlatok? Egyáltalán képes leszek egy bukfencet is végig csinálni? Ám győz a sportszellem és megszólalok:
-Igen Tamara készen állok és akarom. - mondom a nő egyet bólint, majd az asztalra felrak egy sportáskát. Kérdőn nézek a nőre.
-Felszerelések, elsősegély meg minden ami kell. - mondja. Vonakodva de elveszem a táskát. Fekete, kék színben pompázik a felettébb nagy táska. Illetlenségnek érzem kinyitni és felfedezni a benne rejlő kincseket.
-Tessék itt vannak az edzések. Ez első pár hétben csak Te leszel, hogy mérjük fel a tudásod. - mondja a nő. Egyet bólintok.
-Akkor holnap 6-kor a teremben. - mondja,majd elhagyja az étkezőt.
Az az érzés amit éreztem valami leírhatatlan dolog volt. Az a boldogság ami szétáradt bennem. Az, hogy talán most mindent újra kezdhetek. Talán újra a tornamatracra léphetek. Újra csinálhatom a kedvenc torna gyakorlataimat. De ehhez oda kell álljak teljes mértékben.
-Na végre a nyomodra akadtunk - jött Flóra hangja a hátam mögül. Elmosolyodtam.
-Gyere ülj át hozzánk. Az egész csapat téged vár. - majd nyújtja a kezét és felhúz a székről. Az ablak mellet ott ültek a barátaim.
Kinga aki mindig mellettem volt, bármi bajom is volt. Segített a gödörből kijutni.
Domi aki bár nagyon népszerű diák, de mégis a mi társaságunkat élvezi. Ez már alapból jól esik, hogy valaki keresi a társaságom.
Flóra akit bár sokat csúfolnak mert okos és szemüveges mégis megtalálta a közös hangot velünk.
És végül Máté, akinek már a jelenléte megnyugtat, habár rengeteg mindenen kell nap mint nap keresztül menjen.
Megvolt hagyva a helyem. Az ablak mellet, itt rá lehetett látni a park fáira.
-Hoztunk neked is kaját. - mondja Domi és tényleg a bécsi szelet, a szalma krumpli na meg az elmaradhatatlan citrom szelet ott volt a tányéromon.
Helyet foglaltam és négy pár kíváncsi szempárral találtam szembe magam. Kérdőn nézek barátaim felé.
-Mi van? - teszem fel a kérdést.
-Nem akarsz mondani valamit? - kérdi Kinga.
Rájöttem. Bizonyára látták az edzőt kimenni az ajtón. Ebből pedig kreáltak egy '' történetet,,.
-Hol kezdjem? - teszem fel az ironikus kérdést.
-Az elején. - jött kórusban a válasz barátaimtól. Hatalmas levegőt vettem, majd belevágtam mondandómba.
- A tegnap este küldött a torna edző egy SMS-t, hogy készen állok az edzésekre. Természetesen ha akarom. Ám ez este folyamán anyutól hívást kaptam, miszerint apa rákos. Ennek ellenére ma beszéltem az edzővel. Holnap megyek edzésre. - mondom. Nem akarok senki szemébe nézni, mart nem tudom, hogy mit látnék. Megdöbbenést, sajnálatot, boldogságot.
-Sajnálom azt ami az apukáddal történt. - mondja Máté. - De tereljük a témát oké? Mesélj már egy picit a múltadról. Olyan sablonosan ismerünk. - mondja a fiú.
Tényleg igaza van. Hisz csak pár dolgot tudnak rólam. Ekkor bevillan egy játék.
-Oké, játszódjunk kérdezz feleleket. Mindenki fél kell tegyen valakinek egy kérdést. - mondom. Úgy tűnik ebbe mindenki beleegyezik. Flóra tette fel az első kérdést:
-Domi mit akarsz elérni az úszással? - kíváncsian fürkészi a fiút aki nagyon gondolkodik a válasszon.
-Jó lenne pár háziversenyt megnyerni, ezzel kijutnék a városira, majd a megyeire és talán lesz olyan szerencsém, hogy egy országoson vagy egy VB is részt vehetek. - mondja a céljait. Még nem láttam úszni, ám bakancslistás pont, hogy egyszer megnézzem.
-Én jövök! Kinga bár röpizel de táncoltál is. Miért váltottál? - teszi a kérdést Domi. Nem tudtam Kinga múltjáról szinte semmit. Kerüli az ilyen jellegű kérdéseket.
-Honnan tudsz te a táncról? - vonja fel a szemöldökét a szóban forgó lány.
-Láttam az egyik diplomádat a folyosón. De nem éri vissza kérdezni. - emeli fel mutató ujját Domi.
-Régebb versenytáncoltam. Aztán megismertem a röplabdát. Ezek után, már nem volt kedvem táncolni. Flóra ösztöndíjas vagy. Mesélted, hogy váltani akarsz mármint az eddigi sportban. Mire váltanál?
-Tánc. Egyszerűen valami tökéletes mozgásforma. - meséli a lány. Még a szeme is csillog. - Máté, ha egy kívánságod lenne mi lenne az? - kérdi Flóra. Mindnyájan a fiú felé fordulunk.
-Phu nehéz kérdés, legfeljebb az, hogy minden menjen már a rendes kerékvágásban. - mondja. Kingával össze nézünk, hisz ezt talán a focis dolgokra értette.
-Tara, mi a célod? - kérdi Máté.
- Tulélni ezt az évet. - válaszolom.

°°°
-ÁH, Blau és Balogh, milyen rég találkoztunk. - jön a hátunk mögül egy hang. Amire talán nem vagyunk kíváncsiak. Hallom, ahogy mellettem Máté elmormol egy "már csak ez hiányzott" mondatot. Bács Richárd úszó edző jött szembe velünk a folyosón. Önelégült vigyorral nézett ránk.
-Tara láttam jót tettek a kezelések. - utal a lábamra.
-Igen, jót tettek, de ha megbocsájt nekünk mennünk kell. - mondja Máté, majd karon ragad és elmegyünk.
-Balogh a helyedben vigyáznék a számra, hisz nekem nagyobb hatalmam van mint neked. - mondja, majd hátat fordít és léptei elhalnak a folyosón.
Ez fenyegetés volt? Teszem fel magamnak a kérdést. Mert nagyon úgy tűnik, hogy az edző burkoltan fenyegetőzött.
Egyszer csak azt veszem észre, hogy már nem a fűtött folyosón vagyok hanem a kinti hűvös levegőben. November végét tapossuk. Már megint.
Fura, hogy az idő olyan gyorsan repül. 

Eskü a Wattpad megbolondult. Húzza alá a szavakat....