Szék a sarokban - BEFEJEZETT -

53-54 fejezet

53. fejezet

Mami az ágya előtt állt, a mosolya gonosz volt, sokfogú és színes, rájuk tapadt az élénkpiros szín az ajkáról. Ő összehúzta magát, és a fejét beverte az ágytámlába. Fájt, de nem törődött vele, amikor mami kinyújtotta felé a karját.

– Nem – suttogta ijedten, és próbált jobban hátrahúzódni, felhúzta a lábát, az orra a térdét érintette, Bolyhoska, Taxi és Üröm beszorult a lába és a mellkasa, és a mellette lévő Ugri közé. – Nem.

– De, Fifi, nem maradhatsz az apádnál – köpte a szavakat mami, és még mindig gonoszul mosolygott. – Madam Sylvie-vel fogsz élni.

Madam Sylvie, a nagyon szőke hajával, a világoskék szemhéjával és a túl hosszú és túl fekete szempilláival előlépett mami mögül, és az ő vigyora is ugyanolyan volt. Kivéve, hogy az ajka rózsaszín volt és nem piros.

– Igen, Fifi. Már nem kellesz az apádnak.

– Apu szeret engem – suttogta rettegve. – Apu mondta, hogy nem fog megint odaadni engem.

– Az apád hazudott – felelte rosszindulatúan mami. – Nem szeret téged.

Keményen az ajkába harapott, és furcsa ízt érzett a szájában.

– Oh, nézd, Fifi ajka vérzik – kacarászott Madam Sylvie. – Szegény kis Fifi.

Ophelia szólni akart és sikítani, mert azt gondolta, hogy hallotta Maryt kibotorkálni a konyhába, hogy főzzön valamit. Reggelit készíteni neki. De a szája összeragadt, és még jobban az ágytámlához préselte magát.

– És megpróbálhatsz sikítani, de senki nem fogja meghallani. Te az enyém vagy, Fifi – nevetett mami.

– NEM! – Végül sikerült hangosan felsikoltania.

És felkelt. A lélegzete gyors és felületes volt, így nem jutott neki elég levegő. Fájt. A háta oldalt nagyon fájt, és reszketett, és hideg volt, és Bolyhoska, Taxi és Üröm hozzápréselődött, és fájt lélegzetet venni.

Apuhoz kell mennie. Apuhoz. Gyorsan előrekecmergett, Bolyhoska, Taxi és Üröm biztonságban volt a karjában, és nem botlott el Ugriban, aki az ágya előtt aludt, és a páncélja sötétszürke volt. Kifutott a szobából, de apu szobája üres volt. Próbált mélyebben lélegezni, de nem működött.

Aztán eszébe jutott. Apu lent volt. Apu főzött. Vagy elment. Nem. Nem, apu főzött. Nem mehetett el. Főzött, és Mary Kelly valószínűleg a nappaliban olvasott vagy aludt.

Nem, apu nem ment el.

Még erősebben az ajkába harapott, és még mindig furcsa ízt érzett a szájában. Ugyanazt az ízt, mint amikor elvágta az ujját, és a szájába vette. De nem érdekelte.

Mezítláb szaladt az ajtóhoz, aztán le a lépcsőn. Nem törődött vele. A lába hideg volt, és még mindig remegett, de szüksége volt apura.

– Apu – zihálta, mikor meglátta az alakját a patikában; a pultnál kevert valamit, és gyorsan hátrafordult.

– Ophelia, mit...

– Apu – ismételte, a lélegzetvétel még mindig fájt, és odavetette magát apu lábához, és átkarolta. Szorosan átkarolta, belekapaszkodott a papájába. Mikor fogta a lábát, apu nem tudott elmenni, és csak másodpercekbe telt, amíg mondott valamit valakinek, felkapta őt és magához ölelte. És a lélegzés most egyszerűbb volt, de az oldala még fájt, és csak azt akarta, hogy az apuja tartsa őt.

xx

Rémület a lánya arcán. Egy újabb rémálom, és ő Felix Felicist főzött. Milyen tökéletesen ironikus. Egy másodpercet sem pazarolt el, mikor meglátta a gyereket: vérzett az ajka, és egy vércsepp folyt végig az állán. Pusztán csak rápillantott Hermione Grangerre, azután a nő bepréselte magát a háta és az üst mögé, és elvette tőle a keverőpálcát.

Kicsi lánya a lábába kapaszkodott, és őszintén szólva Perselus még csak azzal sem foglalkozott, hogy Hermione Granger megfelelően kevert-e – kis boszorkánya vak pánikba esett, és vérzett, rettegett, és olyan szorosan kapaszkodott belé, hogy biztos volt benne, reggelre a lába tele lesz kék foltokkal. De nem számított. Lehajolt, felemelte és magához szorította.

– Apu itt van, kicsi boszorkány, apu itt van – suttogta a fülébe, és gyengéden ringatta. – Nem kell félned.

Ophelia zokogva temette arcát a nyakába, de Perselus még mindig annyira feszültnek érezte őt a karjában, és mostanra majdnem megfojtotta őt. Nem számított. Nem számított.

– Mami el akart vinni – zokogta. – És Madame Sylvie el akart kapni.

– Cssss, kislányom, senki nem fog elvinni téged. – Perselus próbált megnyugtatóan suttogni.

– Rémálom? – kérdezte kedvesen Hermione Granger hátranézve a válla fölött, folytatva a keverést, és ő csak bólintani tudott, ahogy a lánya még mindig a vállán zokogott. Granger kissé megfordult, és megsimogatta a lánya hátát. Ophelia egy kicsit összehúzta magát, de mikor nyilvánvalóan érezte, hogy a kéz barátságos volt, és csak csitította őt, hagyta, hogy megérintsék.

– De azt mondta, hogy nem szeretsz engem – hüppögte Ophelia, és megragadta Perselust, aki hálás volt, hogy Hermione Granger visszafordult az üsthöz.

– Tudod, hogy ez butaság, Ophelia – magyarázta halkan. – Tudod, hogy szeretlek.

– De annyira félelmetes volt – zokogott fel újra.

– Mr Piton, elmehetek – suttogta Hermione Granger. Arcát nem felé, hanem az üst felé fordította.

– Keverje – szólt rá élesen. És akkor mi van, ha a nő hallotta, hogy szereti a lányát, és megnyugtatta, mikor annyira nyilvánvalóan szomorú volt? Végül is segíteni volt itt. És ha ez tízperces keverést jelent, megteheti. Annak ellenére, hogy Mary valószínűleg fent ült, nem akarta, hogy ezzel ő birkózzon meg. Ez a vigasztalás mint apának az ő feladata volt. És Opheliának rá volt szüksége. Mit törődött vele, hogy Hermione Granger látta? Ő is ugyanezt tenné.

– Apu, nem akarok mamival vagy Madame Sylvie-vel menni. – A kislány szorítása a nyakán lazult egy kicsit, és csak időnként csuklott egyet.

– Nem kell elmenned, kicsi boszorkány. Tudod, hogy senkinek nem engedem, hogy elvigyen – vigasztalta halkan, és megcsókolta a szemöldökét, még ringatta egy kicsit, mikor észrevette a kislány meztelen lábát. Elő akarta húzni a pálcáját, de amint elvette a kezét Ophelia hátáról, amint az egyik karja többé már nem ölelte őt, a kislány újfent nyöszörögni kezdett. Perselus nyelt egyet, és ismét átkarolta.

– Miss Granger – szólította meg a nőt.

– Tessék? – Granger megfordult, és ismét ránézett.

– Gondolja, hogy képes egyszerre keverni és kiszórni egy melegítő bűbájt a lányom lábára?

Granger kedvesen elmosolyodott, bólintott, átvette a keverőpálcát a bal kezébe, egy gyors mozdulatot tett – úgy tűnt – a könyökével, mire pálcája a kezében termett, és halkan kimondta a varázsigét.

– Köszönöm – suttogta Perselus, és gyengéden simogatni kezdte Ophelia hátát. Granger biccentett... és visszatért a keveréshez.