Szék a sarokban - BEFEJEZETT -

63-64 fejezet

63. fejezet

Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. A terv olyan egyszerű volt. Hermione eltervezte, hogy egy ideig egyedülálló lesz, és aztán randevúzni fog a gyerekek tudta nélkül. És azután esetleg, ha végül összejönne egy férfival (ha egyáltalán valaha is), bizonyos idő eltelte után majd bemutatná őt (bárki is legyen) Rose-nak és Hugónak, de csak abban az esetben, ha komoly lenne.

Soha nem állt szándékában – nyögött fel gondolatban –, hogy a gyerekei rajtakapják a konyhában, ahogy csókolózik valakivel. És főleg nem Perselus Pitonnal. A gyerekek ismerték a férfit. És kedvelték. És ráadásul Perselus lánya is köztük volt! És olyan boldogok voltak. Mindhárman éljeneztek, tapsoltak, és fel-le ugráltak.

Perselus mellette majdnem magánkívül volt. Rendkívül zavarodottnak tűnt, de egyébként ő is így érezte magát. Zavartnak. Úgy látszott, hogy a gyerekek abban a hiszemben voltak, hogy ők most együtt járnak. Hermione nem tudta. És Perselus sem tudta. Nyilvánvalóan.

Soha nem látta még a férfit ekkora zavarban. És önmagát sem. Mert – az igazat megvallva – vele akart lenni. Azt akarta, amit megláttak a gyerekek. Meg akarta ragadni Perselust, és egyszerűen újra megcsókolni, és azt akarta, hogy ismét belefeledkezzen a csókba. Ami annyira magával ragadta, hogy teljesen elfelejtette, hogy gyerekek is voltak a házban.

Fogalma sem volt róla, hogy mit tegyen, és bármennyire is szerette volna megfogni a férfi kezét, és megmagyarázni a gyerekeknek, hogy épp csak valaminek a kezdetéig jutottak – nem tudta megtenni. Nem tudta, hogy ez tényleg a kezdete volt-e valaminek. És nyilvánvalóan Perselus sem tudta.

De tényleg... tud valaki így csókolni, ha nincsenek mögötte érzelmek? Csókolóztak korábban, és az nagyon-nagyon más volt.

– Ööö – mondta nagyon intelligensen, és fogalma sem volt, mit tegyen. Mit is mondjon, mit is mondjon?

– Gyerekek – szólalt meg hirtelen a férfi, és úgy tűnt, gyorsabban forognak a kerekei. – Bemennétek a nappaliba? Hívunk benneteket, amint kész a vacsora.

– Apu... de... – Ophelia próbált panaszkodni, de Perselus mogorván nézett le hármójukra, és mielőtt még bármi egyebet mondania kellett volna, a gyerekek sietve kimentek, a férfi odament az ajtóhoz, becsukta és levédte, mielőtt visszafordult volna felé. Ránézett Hermionére. Nem mondott semmit... csak nézett.

Muszáj volt mosolyognia – ez egyszerűen... ha belegondolt, roppant vicces volt. Csókolózni, mint a tinédzserek, hogy aztán a gyerekek rajtakapják őket. És a gyerekek tapsolnak, éljeneznek, és boldogok.

Hátrahajtott fejjel nevetni kezdett.

– Miért nevetsz? – kérdezte Perselus rosszallóan.

– Mert vicces.

– Nem az. Nem tudom, mit mondjak a lányomnak. Valószínűleg azt hiszi, hogy mi...

Hermione arca megnyúlt. Tehát nem ugyanazt akarta, mint ő. Természetesen elég volt neki pusztán a lánya. És Mary Kelly. Kinek kellene olyan valaki, mint ő, ha ők ott vannak neki? Ez... tudhatta volna.

Nagyot nyelt, és visszafordult a munkapulthoz – és a tőle telhető legnagyobb figyelemmel folytatta a paradicsomok darabolását.

xx

Valami rosszat mondott? Csak amiatt aggódott, hogy mit mondjon a lányának. És remélte, hogy kap választ Hermionétől arra, hogy mi volt ez... hogy mivé válhat. Azt akarta, hogy legyen belőle valami. Tudta. Nem tudta, hogyan történt, és mikor, és miért, de tudta, hogy így volt. Vissza akarta húzni a karjába, és ismét megcsókolni. Ezért küldte vissza a gyerekeket a nappaliba. Nos, többek között. Meg kellene tudnia.

De láthatóan most valami elromlott. És nem tudta, mi volt az.

Nem tudta a nő, hogy neki egyáltalán nem volt tapasztalata a kapcsolatok terén? A lányán és Mary Kellyn kívül?

Összeráncolta a homlokát, és hallotta, ahogy Hermione aprítja a paradicsomot... és... szipog.

Szipog?

Miért? Nem tudta, hogyan küldje el őt? Ennek nem igazán volt értelme.

Vagy azt gondolta... oh. Nem igazán gondolhatta, hogy ő nem akarta... azután a csók után. Valamit... tennie kellett. A szipogás zokogásféleséggé alakult, és Perselus egy kicsit közelebb lépett, de Hermione gyorsan megfordult.

– Akkor csak menj, rendben? – Szeme csordultig volt könnyel, ahogy felnézett rá.

Nem értette. Akkor csak menjen. Azt jelentette, hogy nem akarta, hogy maradjon? De akkor miért küzdene a könnyekkel? Nem, határozottan azt gondolta, hogy ő akart menni.

De nem akart. Önkéntelenül az ajkába harapott, és amikor Hermione visszafordult a paradicsomokhoz, Perselus mögé lépett, lassan mindkét kezével megfogta a derekát, lehajolt, és a fülébe súgta: – Azt akarod, hogy menjek? – kérdezte csendesen.

Hermione ismét felzokogott, és megrázta a fejét.

– De – kezdte habozva – én nem akarom ezt az egyéjszakás-dolgot.

Perselus felsóhajtott, és egyik kezét előrecsúsztatta Hermione derekáról a hasára.

– Ki beszél itt „egyéjszakás-dologról"? Emlékeim szerint azt már kipróbáltuk, nem? És hogy magyaráznék meg egy egyéjszakás-dolgot Opheliának? – Nem tehetett róla, de a kifejezést kissé gúnyosan ejtette ki.

A mellkasán érezte, hogy Hermione lélegzete elakad, amint még jobban előrehajolt, hogy megcsókolja az arcát. Egy kissé ügyetlenül, ezt el kellett ismernie. De Hermione megfordult, és... tanácstalannak tűnt.

– Nem tudtam, hogy tudsz ilyen...

– Ilyen? – kérdezte felemelt szemöldökkel és kissé gúnyosan, ahogy Hermione karjai a derekára csúsztak.

Hermione vállat vont. Fejét a mellkasára hajtotta, és ettől Perselusnak egy pillanatra le kellett hunyni a szemét. Ez az érzés a mellében és a hasában majdnem kibírhatatlan volt. Nem számított erre az érzésre. Erre határozottan nem. Számított egy izgatott moccanásra valahol másutt (ami ott volt – kétségtelenül), de nem erre az... elégedettségre, hogy tartja őt, álla Hermione feje búbján, karja körülötte, keze a hátán. Nem számított erre. Sok mindenre igen, erre nem.

Hermione egy pillanat múlva felnézett, és őszintén elmosolyodott.

– Ilyen szeretetreméltó.

Rájött a köhögés. Szeretetreméltó? Ah... hallucinált. Bevett valami drogot. Vagy ivott. Vagy túl sok vért vesztett. Hallucinált. Határozottan. Ő nem volt szeretetreméltó. Ingerlékeny és aljas és kellemetlen igen. De nem szeretetreméltó.

– Túl sok vért vesztettél. Van bájitalod? – kérdezte, de csak egy kuncogás volt a felelet, és Hermione a szemébe nézett. Megrázta a fejét.

– Azt hiszem, van. De nincs rá szükségem. Csak soha nem láttalak ilyennek – válaszolta. – Kivéve Opheliával.

– Milyennek? – érdeklődött, és kicsit el akart húzódni, de Hermione köré fonta a karját és foglyul ejtette.

– Ilyennek. Nem tudom megmagyarázni. Sajnálom – rázta meg a fejét. – És ez a párbeszéd elég értelmetlen.

Perselus mély hangon felmordult és elfintorodott. Ez igazán, igazán különös beszélgetés volt. Hermione ismét elmosolyodott, és lábujjhegyre állt.

– Tehát mit mondunk a gyerekeknek?