1.

115 5 1
                                    

Na, hol is kezdjem...

Életem első és egyben utolsó nyara így tizenöt évesen.

drámai nem igaz?

Nem tudom, hogy ez nagy szám másnak is, vagy csak én kezelem ilyen nagy felhajtásként, de teljesen be vagyok zsongva. Mindent ki szeretnék próbálni amit lehet, és amit a pénztárcám is bír. A pénzzel nem hiszem, hogy már vagy három éve gyűjtök. Úgyhogy most van egy kis összegem.

De így is elég nehéz.

Mivel a tavalyi nyaram nem igazán sikerült a legfényesebbre...( volt pár problémám) most szeretném bepótolni.

Ezért bármit megtennék!

De mielőtt neki kezdenék így életem legjobb nyarába, gondoltam meg is kell örökíteni, nem csak képekkel, hanem mondjuk egy naplóként. Nem nyugi nem olyan naplóba, már csak az kéne. A képeket sok mindenki látja, de az igazi sztorikat nem mindenki tudja, ezeket meg is szeretném örökíteni valahogy. Mivel soha nem írtam naplót se semmi ilyesmit, ezért is mondom, hogy ez nem napló. Nem csak azért, mert ezt a telefonomba írom egy vázlatként, hanem azért mert ezek a sztorik csak rám tartoznak. Emlékként.

A legjobb emlékek...

De had meséljek előtte a valóságról, azaz magamról.

Utolsó nap a suliban, bizonyítványosztás és pár perc múlva nyári szünet. Kilencedik végére végre belerázódtam a suliba. Hát igen, nem ment valami fényesen a suli, nem igazán találtam a helyem, új iskola, új osztálytársak és néhány régi barát, azaz egy, Míra.

Persze sokkal egyszerűbbnek hittem a beilleszkedést, de ha az ember fél évvel később érkezik egy suliba, hogy elkezdje, az évet, az osztály nem olyan gyorsan fogadja be. Igen fél évvel később kezdtem a sulit, nem mintha lemaradtam volna sokról, de hát még is.

Hogy miért?

Na ez egy igen jó kérdés, talán erre még én magam se tudom kifejteni a választ. Maradjunk annyiban, hogy nem igazán jó évet zártam le az általános iskolával, és volt pár bajom.

Lógtam, nem mentem edzésre és néha még haza se mentem. De ezek a lógások semmik a tavalyi nyaramhoz képest. De ezeknek mind van egy nagyon jó oka, nem szeretek otthon lenni.

Persze ezt nem igazán tudja senki, kivéve a legjobb barátnőm Míra és a bátyám Zente, nővérem Zita nem igazán tud arról, hogy mit csinálok. Nem tudom, hogy nem veszi észre, vagy csak nem foglalkozik velem, de mindegy is. Na igen Mírára és Zétényre még visszatérünk Zitáról talán elég ennyi.

Régebben kedveltem a sulit aztán jött a nyolcadik, teljesen elvesztem mindenben és nem igazán érdekelt bármi is. Talán az egyetlen örömöm az volt, amikor elmentem egyedül vagy éppen Mírával deszkázni, vagy sétálni. Órákig tudtunk sétálni a végtelenbe és beszélni vagy éppenséggel néma csendben gyalogolni. Illetve az örömömet az edzés jelentette még melyre nem mentem egy ideig, de mindig is nagyon szerettem.

Futok, igen futok a semmibe, néha szó szerint.

Zentével egy helyre járunk, viszont nem egy csoportba mivel ő idősebb is meg, mert ezen a helyen valahogy másképp vannak a csoportok, azzal futsz, akivel akarsz. Edzésről is van pár barátom, de azok is inkább csak felszínes kapcsolatok. Talán kivéve egy, Janka. Jóban vagyunk, de ő se tudja, hogy miért lettem ilyen.

Mikor nem otthon vagy edzésen voltam, kimentem a rétre melyet csak én ismerek, (Talán a bátyám is, csak nekem soha sem mondta) és ott kint maradtam (néha még éjszakára is) és néztem az eget, zenéltem vagy gondolkodtam.

ÜrességWhere stories live. Discover now