A fűben fekve csak körülötte jártak a gondolataim. Windrise óriási fája alatt, az Anemó szobor közelében találtam fekvőhelyet magamnak -ez a kedvenc helyem. Egy pillanatra lehunytam szemeim, hogy érezhessem a tavaszi szél játékos érintését, halljam a levelek halk neszezését a fejem felett, és kitisztítsam a fejem, de egy ember gondolata nem akart elengedni.
Láttam magam előtt sápadt színét, hajának finom puhaságát, ahogy ecsettel a kezében, egy festővászonnal maga előtt teljesen belemerül a művészetbe. Ilyenkor sosem lehetett kizökkenteni - annyira elmélyült a festésben, hogy még akkor sem eszmélt fel, ha eleredt az eső.
"-Albedo! Hahó, Teyvat hívja Albedót!- integettem kezemmel vele szemben, a vászon mögött állva. Semmi reakció, csak ismét megmártotta az ecsetét, amit ezer árnyalat díszített, immár világoskékre színezve azt. Csalódottan elhúztam a számat. Egy sóhaj kíséretében ültem vissza a nedves fűbe. A tenyereimbe támasztva az állam, elmerültem gondolataimban. Pontosabban Albedo tanulmányozásában: a profilja vonalát végigkísérve, egészen a nyakáig minden egyes kis részletet igyekeztem elraktározni. A hosszú szempilláit, amik felülről védték szép, jégkék szín szemeit. Orra görbéjén egy pillanatra megállt a tekintetem, majd továbbvezettem az ajkaira.Egyenes vonallá váltak, ahogy koncentrált. Egyszercsak hirtelen nem éreztem az esőt. Láttam, hogy nem állt el, de nem is esett rám. Kizökkentve felnéztem, és a fiút kerestem, de csak a festőállványt találtam meg. Hátradöntöttem a fejem, és ekkor pillantottam meg azt, akit kerestem. A festményét tartotta a fejem felett, így pont rám nézett az alkotása, viszont még mielőtt szemügyre tudtam volna venni a művét, gyorsan az ég felé fordította azt. Nyitottam a számat, de szavak helyett csak hangosan felnevettem, és hagytam, hogy Albedo kesztyűs keze felhúzzon a fűből. Csak most vettem észre, hogy vizes a ruhám, és remegek.
Albedo elkomolyodva nézett rám, majd homlokomra érintette a szabadon hagyott felkarját.
-Lángolsz. -közölte nemes egyszerűséggel, majd a csuklómnál fogva húzott maga után, és elindultunk vissza Mondstadtba.
A városba érve az eleinte zivatarnak tűnő vihar csak egyre erősödött, így gyorsan bemenekültünk hozzá, hiszen utazó lévén nekem nincs állandó otthonom. Illetve egy másik világban van.
Hirtelen elfogott a honvágy. A testvérem hiánya szinte kikészít, habár próbálok pozitívnak maradni. Teljesen elveszettnek éreztem magam, kétségbeesettnek és sebezhetőnek. Albedo jelenléte mindig megnyugtatott, de ebben a pillantban még ő sem tudott kizökkenteni a pánikból. Úgy éreztem, mintha csak félig lennék a testemben, a lelkem és gondolataim egész máshol jártak- elönötte őket a pánik. Homályos, ködös emlékképek tűntek fel a szemeim előtt, amiktől egyszerre könnyeztem be és sikítottam fel. Bárcsak kitörölhetném őket!
Közben láttam, ahogy Albedo rázogatja a vállaim, de teljesen lesokkolódtam, nem tudtam neki válaszolni.
Ahogy egyre és egyre több kép ugrott fel, úgy tűnt, mintha egy soha véget nem érő körbe kerültem voln, ahol egyre csak mélyebbre és gyorsabban zuhanok, és nem tudok leállni.
Aztán mindez eltűnt, ahogy melegséget éreztem. Mintha megálltam volna a zuhanásban, lebegni kezdtem. A pulzusom visszaállt normálisba, ismét tudtam lélegezni. Ahogy Albedo biztonságot adó karjai átöleltek, visszatértem a testembe. A hirtelen váltástól kicsit elernyedtem, de valaki megtartott, sőt, még jobban ölelt: ez volt Ő. Hátulról ölelt és éreztem, ahogy ujjhegyeivel gyengéden cirógat. Majd a vállam felett előrehajolt, egészen a nyakamba hajtotta fejét, és azt mondta szelíden:
-Mégha egyedül is érzed magad, én itt vagyok. És itt is maradok, ha kell, az idők végezetéig.
Szavai hatására még jobban elernyedtem, amire egy finom szorítással válaszolt, majd szembeült velem, és szorosan átölelt. De úgy igazán.
És így ültünk, fene sem tudja meddig. Az ember hajlamos elveszteni az időérzékét, mert azt hiszi, ha nem gondol rá, akkor egyszerűen megáll, és nem telik tovább."
Méghogy nem telik tovább..Annyi idő eltelt azóta, én mégis a pillanatban élek. Benne ragadtam, mint egy rab. Albedo testének melegében, lágy mosolyában, az ölelésében, abban, hogy egy gesztussal elűzte minden kételyemet. Nem tudtam kiszabadulni ebből a momentumból, mégha akartam volna sem. Még mindig fénylik az emlékeim között, szépiában látom ezt a jelenetet. Három éve történt, és ekkor láttam utoljára, mivel reggel, mikor az ágyában keltem, már csak egy levelet és egy bögre, már kihűlt gyógyteát találtam. Mondstadtnak sürgősen gyógyszerekre volt szüksége, ezért Albedót azonnali indulással Dragonspinera kérvényezték. Szükség volt rám a városban, s mire utána tudtam volna indulni, már tovább is állt. Az elején halálra aggódtam magam miatta, de aztán kezdett csillapodni az aggályom, és bíztam benne, hogy egy nap még összehoz minket a sors.
De három év hosszú idő, a remény pedig eltűnt. Beletörődtem, hogy talán el is felejtett, és nekem is így kéne tennem. De nem tudtam megtenni, és talán soha nem is fogom tudni elengedni. Így tehát egy pillanat örökletes lejátszásában élek,amivel kitölthetem az általa hagyott űrt.
Hatalmasat sóhajtottam, majd két kezemet a tarkóm alá rakva néztem az eget. Albedo, mikor fogsz tudni elengedni? Egy darabomat magaddal vitted, és nem vagyok nélküle teljes. Pontosabban nélküled, hiszen a tiéd vagyok, így a részem is a tiéd. Akárhol is vagy, egyazon ég alatt vagyunk. Ha egy nap újra találkozunk, talán visszaveszem tőled a darabomat, és visszaadom a lángot, ami egy halálos lázként égve kötött hozzád. Ahhoz előbb el kell oltani. De arra csak én vagyok képes. Illetve lennék, merthogy képtelen vagyok rá.
Ilyen s ehhez hasonló gondolatokkal telve felültem a száraz fűben, majd egy óriásit sóhajtottam.
-Hjaj, Albedo..Az Anemó Arkhónra esküszöm, egy nap még megkereslek és olyan szorosan ölellek át, hogy soha nem szabadulsz ki, csakúgy, mint én sem tőled.- válaszként csak egy lágy szellőt kaptam. Feltápászkodam, és hátat fordítva a fának indultam el, de megtorpantam, amikor valaki nekemcsapódott és szoros ölelésbe húzott.
Azon nyomban megismertem ezt a melegséget. Tudtam, hogy ez csak egy ember lehet, de amikor megszólalt, még bizonyosabbá váltam.
-Arra nincs szükség. Én már megtaláltalak.
---------------------------------------------- - ------V É G E --------------------------------------------------------
