Az éjszakai csillagokat nézve,
néha eszembe jutsz.
Ahogy velem, kéz a kézben
az idő ellen futsz.
Milyen halandóságra vall,
hogy nem hiszünk a végben.
Az örökkévalóság, halld,
elsüllyedt a mélybe.
Semmi sem tart időtlen,
bárcsak így lenne.
Az élethosszat keveslem,
oly gyorsan ne telne!
De így? Mi marad? Sóvárgás,
a halál után, vagy érted,
ami engem vár csak kóválygás,
hisz nélküled nincs élet.
Most véres kesztyűd látom,
s a könnyáztatta arcod
azt súgja: "sajnálom,
hogy elvesztettem a harcot."
Semmi baj, madaram!
Ringass nyugalomba
Majd szórd szét hamvamat
a fényes holdsarlóba.
Csillag leszek az égen,
s majd reád ragyogok.
Minden áldott éjjel
ha a Holdfénytől vacogok.
