A nyár veled kezdődik ✅ Előrendelhető!

2. fejezet

Miután a srác már nem érzett több késztetést a hányásra, fintorogva elvettem előle a kukát és egy csomót kötöttem a zacskóra. Ezt majd ki kell vinnem. Majdhogynem felfordult a gyomrom a látványtól, amit a benne hagyott.

– Köszi, angyalom - motyogta és egy laza egyben trehány mozdulattal tisztára törölte a csuklójával a száját. Nem volt valami gusztusos látvány, mit ne mondjak. Lassan feltápászkodott a földről, de meg kellett támaszkodnia az ágyam fejtámlájába, hogy még véletlenül se essen össze, amire azért valljuk be nagy volt az esély.

– Kimennétek a faházunkból? - kérdeztem még mindig az előttem álldogáló srácot nézve, aki nehezen találta meg a szemeimet. Egy kicsit lejjebb csúszott a tekintete, amitől majdnem lekevertem neki egy jó nagy csattantós pofont, hogy egy kicsit észhez térjen. Igyekeztem kedvesen megkérni őket, de az új, kialakult helyzet egy kicsit kihozott a sodromból. Leginkább az előttem álldogáló srác zavart és ezáltal a korábbi félelmem átalakult undorrá. Ártalmatlan a srác, azt se tudja, hogy hol van így fölösleges lett volna tartanom tőle.

– Ugyan angyalom, inkább adj egy kis vizet - válaszolta a srác, akinek egyébként most tűnt fel, hogy a nevét se tudtam, sőt a mögötte álló két fiút se ismerem. Ennek ellenére kerestem neki egy palack vizet remélve, hogy ezzel elősegítem távozását, majd a kezébe adtam, aztán átnéztem a válla felett.

– Hogy hívnak titeket? - kérdeztem ezúttal az ajtóban állóktól keresztbe font karokkal. Mindkettő az ajtófélfának támaszkodva szórakozott a haverjukon, de amint észrevették, hogy hozzájuk beszélek figyelni kezdtek és még válaszolt is az egyik.

Summer, mikor jössz már ki? Te ezerszer jobban tudnád kezelni a helyzetet!

– Én Nash vagyok - válaszolta a legjózanabbik, majd a haverjára mutatott és bemutatta Aaronként. Szóval eddig volt egy Nashünk és egy Aaronunk. Vajon ki a titokzatos éjfekete hajú, szerteszét tetovált, piercinges rosszfiú, aki a vizemet kortyolgatja leülve az ágyamra? Ki engedte meg neki, hogy leüljön oda?!

– És te ki vagy, rókázó srác? - néztem le rá és elfojtottam magamban minden rossz és csípős megjegyzésemet, amivel az önállóságát jutalmaztam volna.

– River, a szolgálatára hölgyem - megjátszva a lovagot, fejet hajtott nekem, mire elmosolyodtam. Érdekes, hogy az alkohol kiből mit ki nem hoz. Vicces volt, így fölösleges lett volna álcáznom jókedvemet.

– Nagyon örültem River, de most már fáradj ki a szobánkból - tessékeltem kifelé feleszmélve a jókedvemből. Mégiscsak idegenek voltak, egyikőjük atom részeg ráadásul! Semmi keresnivalójuk nem volt a faházunkban. A tetovált srác feltápászkodott az ágyamról, majd a röhögő fiúk felé vette az irányt. Egyikőjük se segített támogatni Rivert, helyette szétröhögték magukat azon, hogy mindenbe, ami a keze ügyébe került, meg kellett támaszkodnia benne. Eléggé furcsán járt, de nem foglalkoztam vele, inkább imádkoztam, hogy minél hamarabb eltűnjenek a szemeim elől és ne hányja le egyik falat se a tetovált srác.

Egy ilyen „balesetet" egyáltalán nem terveztem így estére, azok után, hogy az anyám nyílt titkolózása elrontotta a kedvemet. Szerettem volna kikapcsolódni és nem azon aggódni, hogy mi fog fogadni, ha innen hazamegyek.

Az ajtóból még visszafordult felém River és csak ennyit mondott, ezzel kizökkentve a gondolataimból:

– Még találkozunk, aranyom! - ezzel a kijelentéssel pedig pontot téve a beszélgetésünknek, kilépett becsukva maga mögött az ajtót. Nagyot sóhajtottam, majd lehuppantam az ágyamra és a fejemet fogva próbáltam elhinni, hogy egy ennyire abszurd dolog pont velem történt meg. Kettős érzés alakult ki bennem vele kapcsolatosan. Szörnyen felkeltette az érdeklődésemet azonban nem akartam egy ilyen púpot a hátam közepére. Problémás a gyerek, ebben biztos voltam és nem volt momentán több gondra szükségem.