A kutyás nagyherceg

1.: Október 21. - November 7.

Október 21.

Tegnap meghalt a cár.

Leültem reggel Heléne mellé az étkezőben, köszönés nélkül közöltem vele a hírt, pedig tudtam, hogy tudja. Mostanra talán egész Oroszország tudja.

– Mit aggódsz érte annyit? – Heléne fel sem nézett a reggelijéből, amit amúgy nem evett, csak turkálta étvágytalanul. – A családja majd meggyászolja, cár meg úgyis lesz másik.

Erre nem mondtam semmi, szórakozottan törtem darabokra a tányéromon lévő kenyeret. Észrevettem, hogy Heléne sokkal mogorvább mostanában, az ősz teszi, panaszkodik, hogy a széltől fájnak az izületei. A tolószékéből sem kel fel egy ideje, hetek óta nem láttam sétálni a stégen. Lehet, jobb is, néha még engem is meglök a szél, az öreg, kicsi Heléne át is esne a korláton, bele a tengerbe...! Jobb bele sem gondolni egy ilyen tragédiába.

Mondani akartam Heléne-nek, hogy legalább a faluba kijöhetne velem, jót tenne neki a friss levegő, meleg pokrócot meg majd kérünk a személyzettől. Már éppen odafordultam hozzá, hogy vele is megosszam az ötletem, ám ekkor belépett az étkezőbe Petrov egy számunkra még ismeretlen férfi társaságában.

Nem sok újdonságot látunk itt, Szemjenivkében, vendéget egyre kevesebbet, és akik jönnek, azok is öregek, betegek. Nem szoktak érdekelni, általában elkerülöm őket, amíg elmennek – vagy így, vagy úgy.

Ő viszont más. Nemcsak azért, mert még tőlem is fiatalabbnak tűnik, húsz éves lehet, huszonegy legfeljebb. És jóképű, de még mennyire! Magas, barna hajú, az arca simára borotvált. Kicsit ugyan sovány és sápadt, a szemei is beesettek, beteg lehet – persze, hát mi másért lenne itt? –, viszont még így is kellemes a megjelenése. Túlságosan sokáig néztem őt, de vonzotta a tekintetem. A moly is így repül bele a lángba.

Látszik rajta, hogy gazdag családba való, prémes kabátot és magasszárú, fényes csizmát viselt, csupa drága holmit. Különös, hogy szolgáló nem jött vele, csak valami kistermetű, hegyes fülű kutya kíséri. Furcsa egy kutya ez, formára leginkább egy vekni kenyérre hasonlít, még a színe is olyasmi.

Petrov vezette körbe, szélesen gesztikulálva magyarázott az idegennek, ő udvariasan hallgatta. Szorosan a lábánál tartotta a kutyát, az kíváncsian szagolgatta a szőnyeget és a székek lábait. Nem időztek sokat az étkezőben. Egyszer sem pillantott felém, közönyösen méregette a helyiséget, aztán követte Petrovot, húzva magával a kutyáját.

A szomszédos asztalnál összesúgott a vén Aljona Mihajlovna és Varvara Boriszovna, kuncogtak, akár a lányok. Heléne egy darabig hallgatott mellettem, aztán mondott valami olyasmit, hogy most már legalább nekem is lesz koromhoz illő társaságom. Erre csak egyetértően hümmögtem. Percekig bámultam az idegen után, nehezemre esett összeszedni magam.

Erősen kétlem, hogy szóba állna velem ez a fiú, legyen akárki is. Ami az illeti, jobb, ha őt is elkerülöm. Mióta itt vagyok, egyszer sem jutott eszembe megint férfira nézni. (Nincs is kire nézni, lássuk be.) Egy ideje tervezem, hogy megírom a szüleimnek, meggyógyultam, hazamehetek, megnősülök, átveszem apámtól a birtokot. Azt kell tennem. Haza kell mennem, és meg kell nősülnöm, nem szabad férfiakról álmodoznom, különben még három évet tölthetek el itt. Aztán még hármat. És még hármat...

Nem tudom, ki ez az új vendég, de remélem, nem fogja a társaságomat keresni. Én egészen biztosan nem fogom keresni őt.

Október 23.

Ma ebéd után sakkoztunk Kuzma Kuzmoviccsal, Heléne odagurította hozzánk a székét, mellettünk kötögetett.