A kutyás nagyherceg

Epilógus (1917.)

Március 4.

Tegnap lemondott a trónról a cár. Nemcsak a maga, hanem a cárevics nevében is.

Danyiil roppant zaklatottan, lóháton érkezett hozzám késő este, leültettem a szalonban, és teáért küldettem Porfirijt. A herceg nem ücsörgött sokáig, felpattant, és fel-alá kezdett járkálni. Nem szóltam, csak néztem nyugtalan alakját.

– Tudtam, tudtam, hogy el fogunk veszni, már akkor tudtam, amikor beléptünk ebbe az értelmetlen háborúba! – fakadt ki. – És most... Most már semmit sem lehet helyrehozni!

– Mi fog történni?

Feltettem a kérdést, pedig féltem a választól. Danyiil megállt, és egy darabig maga elé bámult, aztán megrázta a fejét, és megint leült.

– Ideiglenes kormány fog alakulni. Azt mondják, alkotmányos monarchiát szeretnének. – Gondterhelten sóhajtott. – Nem lesz itt semmiféle alkotmányos monarchia, a bolsevikok túl erősek, szét fogják cincálni ezt az országot. Népszerűek a seregünkben. – Megint felugrott, és folytatta a járkálást. – El tudod képzelni, milyen lenne, ha a saját seregünk fordulna ellenünk?! – kiáltotta.

– Hát lehetséges az? – suttogtam.

– Már hogyne lenne lehetséges! A bolsevikok békét ígérnek. Földet. – Danyiil megállt, és szomorúan a szemembe nézett. – Ha alkotmányos monarchia lennénk, annak sem lenne semmi értelme. A cárevics beteg, talán még a harmincat sem érné meg.

– Hiszen volt már cárnőnk – értetlenkedtem. – Valamelyik lány nem tudná elfoglalni a trónt?

Danyiil megint csak a fejét rázta. Hamarosan visszatért Porfirij, letette a teát az asztalra, és kiment. Mielőtt azonban bezárhatta volna az ajtót, Szjoma beosont a szalonba, Danyiilhoz futott, és a csizmájához dörgölőzött. Danyiil felkapta, és az ölébe ültette az ebet, mielőtt elvette volna a csészéjét.

– Elkényezteted – róttam meg szelíden, és odaléptem hozzá, kivettem Szjomát az öléből. – Ugyanolyan lesz, mint Petrusa.

– Szjoma hasonlít a legjobban rá – mosolyodott el Danyiil.

Valóban Petrusára emlékeztetett, ahogy Szjoma megvetően rám pillantott, miután letettem a földre.

Leültem Danyiil mellé, aggódva fürkésztem.

– És most mi lesz? – kérdezősködtem. – Mit fogunk tenni? Neked mi lesz a dolgod?

– Azt akarják, hogy vegyek részt az ideiglenes kormány felállításában – felelte. – A baj csak az, hogy én egyáltalán nem látom értelmét. – Letette a teát, és kioldotta a zubbonyát, egy összetekert újságot vett elő belső zsebéből. – Ezt még tavaly ősszel szereztem. Nem akartam neked eddig megmutatni, mert nem akartalak felzaklatni.

Az újság neve 'Igazság'*, és tele van mindenféle munkásoknak és parasztoknak tett ígérettel, szocialista jelmondatokkal. El sem tudtam volna képzelni, hogy Oroszországban létezik ilyesmi! És mégis létezik, ott volt a kezemben, és most itt van mellettem az asztalon, itt kiabálnak forradalomért előttem a bolsevikok dühös szalagcímei.

– Azt akarom – szólalt meg nagy sokára Danyiil –, hogy pakold össze a legszükségesebb holmijaidat, és légy mindig indulásra kész.

Meglepett, amit mondott.

– Elmenekülünk? – hökkentem meg.

– Kirill... – Elkapta csuklóm, szelíden húzta magához a kezem, gyengéden simogatta. – Tudom, hogy szereted ezt a házat. Heléne házát. – Bólintottam. Kábának éreztem magam, és most is az vagyok egy kicsit. – Te gróf vagy. Én pedig nagyherceg. Ha a bolsevikok hatalomra jutnak, elsőként fognak minket kivégezni. A birtokodat szét fogják tépni.

– A birtokot sajnálom a legkevésbé – morogtam. – Odaadom nekik önként és dalolva. Áldja, vigye.

– Engem sem érdekel a birtok, és nem érdekel semmi, ami pótolható – jelentette ki Danyiil. – Az életünk a legdrágább. Szorgalmazni fogom, hogy a cári család is utazzék mielőbb külföldre, ahol biztonságban lesznek. Vannak rokonaik Dániában, az Egyesült Királyságban... Bárhol jobb nekik, mint itt.

– És mi hova megyünk? – kérdeztem.

– Mi? – Elbizonytalanodott kicsit. – Mi is Dániába. Vagy Franciaországba. Meglátjuk. Holnap elmegyek a húgomhoz, megmondom neki, hogy szedje össze a saját és az unokaöcséim holmiját. Álljon készen arra, hogy bármikor útnak indulhatunk.

– Ez az egész őrültség, Danyiil! – fortyantam fel. – Hiszen még nincs itt vége mindennek! Ha te nem teszel valamit, hogy helyreálljon a rend, akkor tényleg ők – lengettem meg az újságot – nyernek!

Danyiil fájdalmasan mosolygott.

– Attól tartok, szerelmem, hogy ezt a háborút mi már rég elveszítettük.

Azt hiszem, most szembesültem ezzel először. Pedig Danyiil a háború kezdete óta azt hajtogatta, hogy ennek nem lesz jó vége. Ő már akkor is a bolsevikoktól tartott, de hát olyan lehetetlennek tűnt, hogy az uralkodó tényleg megbukjon! És tessék. Lemondott.

Értékem kettő maradt itt, Oroszországban: ez a ház és Danyiil. Ha pedig Danyiil elmegy, szeressem akármennyire ezt a házat, nekem sincs maradásom. Heléne emlékét magammal viszem, még ha fájni is fog, hogy elhagyjam ezt a helyet. De félek is. Félek, hogy mi vár ránk, és vajon romba dől minden maholnap vagy még van időnk elmenekülni?

Csak ezen jár az eszem, és ezen járt akkor is, szomorúan fürkésztem a teájáért nyúló Danyiilt. Szjoma ekkor vakkantott egyet, hogy rá figyeljünk. Danyiil somolyogva hajolt le hozzá, és vette az ölébe.

– Hát tényleg olyan vagy, mint az én drága Petrusám – gügyögte neki. – Okosabb lett volna téged II. Pjotrnak elnevezni, úgy bizony.

Mennyire szeretem!

– Éjszakára maradsz? – Csak ennyit bírtam kérdezni tőle.

– Maradok.

Danyiil itt alszik a válaszfal mögött, hallom, ahogy békésen szuszog. Talán álmában van egy kis nyugta attól, ami most a nyakunkba szakadt.

Még ma összepakolok. Hagyom, hogy Danyiil kézen fogjon, és magával vigyen. Vigyen akárhova, én bízok benne.

Конец

_____

* Oroszul Pravda, 1912-től 1991-ig, a Szovjetunió összeomlásáig adták ki, a Szovjet Kommunista Párt hivatalos napilapja volt.