Tükrön innen, tükrön túl [Befejezett]

Epilógus

Eszter érkezett elsőként a teázóba. Ismerős léptekkel felsietett az emeletre, hogy minél jobb asztalt foglaljon.
Ez volt a törzshelye a pesti oldalon, gyakran ült be ide a csoporttársakkal a szabad óráiban. Bár a város szívében volt, a körúttól alig húsz méterre egy mellékutcában, az ötletes kialakítás és a dekoráció mégis azt az érzetet adta, hogy elbújtak a világ elől. Félhomályos, függönyökkel elválasztott kis asztalkák húzódtak az emeleten. A hangszóróból szokás szerint valami indiai zene szólt. Az idillt csak időnként törte meg a kávéőrlés felharsanó zaja.

Eszter lestoppolt egy asztalt a sarokban a táskájával, felakasztotta a kabátját, majd míg várt, kinyitotta az étlapot. Akár fejből is tudott volna rendelni, sok mindent ivott már itt, de úgy döntött, hogy most valami újat próbál.
„Gondűző málna gyümölcstea", ez jól hangzik! Akkor most ez lesz.

– Szia! Felvehetem a rendelést? – lépett mellé a pincérnő.
– Bocsi, még várok valakit – mosolygott rá Eszter engesztelően. – De szerintem hamarosan itt lesz.
– Oké, nem baj. Majd akkor később visszajövök.

Mintegy végszóra, megcsörrent a telefonja.
– Merre vagy? – szólt bele Eszter.
– Mit is mondtál, ha leszálltam a Wesselényinél, merre kell elindulni?
– Látod a SPAR-t a sarkon? Na, abba a kis utcába kell bejönni, és szinte egyből ott lesz jobbra. Fent vagyok az emeleti részen.

Nem telt bele pár perc, és a lépcsőn szuszogva jött fel Rita.
– Hű, de meredek ez! Bocsi, rohantam, mint az állat! Sokat késtem? Nem jött a troli, aztán az első villamosra nem fértem fel...
– Nem, csak tíz percet. De semmi gond, én jól elvoltam itt – mosolygott rá a barátnője.
– Hangulatos kis hely, meg kell hagyni – nézett körbe Rita.
– Ugye? Nekem ez a kedvencem! Örülök, hogy neked is tetszik.
– Mit lehet itt inni? Van valami pia is? Na, ne nézz így, csak vicceltem. Még túl korán van ahhoz, tea jó lesz. Bár most inkább valami hidegebbet innék, tök meleg van szeptemberhez képest.
– Van többféle ice teánk is – szólalt meg mellettük a pincérnő. Észre sem vették, mikor ért oda. – Az itallapon az utolsó előtti oldal.
– Köszi, mindjárt megnézzük.

Pár percre csöndbe merültek, és csak a rendeléssel kapcsolatban váltottak pár mondatot.
– Nem vagy éhes? – kérdezte Eszter. – Jók a melegszendvicseik. De ha édesebbre vágysz, szoktak sütni muffint is.
– Egy szendvics jólesne, reggel óta nem ettem.
– Oké, szerintem én is harapok valamit.

Mikor végre eldöntöttek mindent, Eszter szemügyre vette Ritát.
– Nem fogytál?
– Talán egy kicsit. A költözés meg a beiratkozás körüli mizériák kimerítettek, nem tagadom.
– Azért el ne fogyj! – nézett rá aggódva Eszter. Rita mindig is elég vékony volt. – A hajad viszont tök jó!
– Észrevetted? – nevetett a barátnője. – Fogadtam magammal, hogy ki fogod szúrni. Az egyik csoporttársam nővére fodrásznak tanul, és megkért, hogy hadd gyakoroljon rajtam.
– Még csak tanulja? Ahhoz képest meg főleg jó!
Ritának most is rövid volt a haja, mint mikor összebarátkoztak, csak most az egyszerű, fiús fazon helyett nőiesen vagány tincsek hulltak a homlokába.

– Te viszont nem változtál egy cseppet sem – állapította meg Rita. – Na, nem mintha ez baj lenne. Sőt. Én örülök, hogy nem lettél plázacica, miután feljöttél Pestre.
– Ennyire ismersz? Miért lettem volna az? – nevetett Eszter.
– Mit tudom én, lezülleszt a bűnös város. Nem tudom, milyen alakok járnak magyar szakra – vont vállat a másik lány. – Bár, ha elképzelem, ilyen tipikus bölcsész csajokat látok magam előtt. Abba a közegbe jól beleillesz a kötött pulcsiddal, lófarkaddal, bőrhátizsákoddal. Már csak egy szemüveg kéne – vigyorgott.
– Na, és milyen a pszichológia szak? Bár tudom, még csak két hete... Nem is akartalak hamarabb keresni, gondoltam, akad dolgod bőven.
– Kicsit még kaotikus – forgatta a szemeit Rita. – Nem minden tárgynál világos, hogy mik a követelmények, meg milyen anyagokból kéne majd tanulni. De a csoporttársak legalább jófejek. Meg ami még fontosabb, hogy a kolis szobatársak is. Ellenben a kettővel mellettünk levő szoba! Nem irigylem, akik oda kerültek! Az egyik ottani csaj olyan büdös, hogy a patkányok sírva menekülnének ki. Meg a sáros bakancsát felbassza az éjjeliszekrényre. Na, ez ráadásul összekerült egy cicababával egy szobába, aki meg még ahhoz is kiöltözik és sminkel, ha csak kimegy a folyosó végi vécére. Nem tudom, mit forgat a fejében, hogy talán majd ott fog összefutni a nagy ővel? Vagy míg végiglejt a folyosón, felfedezi egy divattervező, és beszervezi modellnek?

Eszter jót nevetett.
– Örülök, hogy itt vagy – nézett a másik lányra melegen. – Nagyon szurkoltam a felvételinél.
– Köszi, de látod, nem kell félteni – mosolygott rá Rita.
– Nem csak az... Gondoltam, hogy valahova mindenképpen felvesznek. De például, ha az ELTÉ-hez nem lett volna elég a pontszám, csak Debrecenbe, akkor tök messze lennél, és megint csak olyan ritkán tudnánk találkozni, mint tavaly, amikor én már itt voltam, te meg még gimiben.
– Ja, értem. A tavalyi év tényleg szar volt ilyen szempontból. Nem ugyanaz skype-olva, mint élőben... Erről jut eszembe, mikor látogatod meg újra apukádékat?
– Nem sokára, őszi szünetben megint lemegyek pár napra. De az egyik felében itt leszek, szóval, ha szeretnél valami programot csinálni, én benne vagyok.
– Oké, szuper, csak majd beszéljük meg, melyik felében, mert én meg Marikának ígértem meg, hogy hazamegyek hozzá.

A pincérnő visszatért a rendeléssel.
Abbahagyták a beszédet, jóízűen, csöndesen ettek-ittak.
Mikor már tele voltak, egy darabig csak hátradőlve élvezték a nyugalmat.
Bár odakint a körúton zajlott az élet, a teázóban nyugalom honolt. Rajtuk kívül csak két nő beszélgetett sugdolózva a másik sarokban ezen a keddi kora délutánon. A zene alig észrevehető zümmögéssé halkult a fülükben, és mintha a világ e kis szegletében megállt volna az idő.
Mindkettejüknek ugyanazt idézte eszébe.

– Néha azért hiányzik... – szólalt meg Eszter.
Rita nem kérdezett vissza. Tudta, mire érti.
– Néha nekem is. Főleg, amikor túl zajosak a kolitársak.
– Semmi sem volt ahhoz a csöndhöz fogható.
– Az biztos, bár azért valahol hátborzongató is volt, el kell ismerned.
– Én szeretem az ilyen fajta hátborzongatót – csóválta a fejét Eszter.
– Gondoltam, hisz te csináltad olyanra.
Ezen nevettek.

– Szerinted... született azóta újabb tükör-világ? – merengett Eszter.
– Ki tudja... Amíg nem láttam, hogy van ilyen, hülyeségnek mondtam volna, de azóta azt tartom, bármi lehet. Ha nálad létrejött, miért ne jöhetne másnál is?
– Leopold is azt mondta, hogy ez nem az első eset volt.
– De talán az átjáró néha más, nem tükör.
– Például ruhásszekrény? – nézett rá Eszter mosolyogva.
– Jaj, ne emlegesd a kis szürkéket! – fogta be Rita a fülét. – Mióta újra eszembe jutottak, néha álmodom velük rosszakat.
– Lehet, hogy nem is álom! Csak azt hitetik el veled – bökte oldalba a másik lány.
– Ne már, hagyd abba, tökre beszaratsz!
Eszter felnevetett, majd elmerengve nézett a messzeségbe.
– Amennyi elvágyódó ember van, Leopoldnak akadhat munkája bőven – mondta végül.
– Csak nem sajnálod? – csodálkozott Rita.
– Őt nem. Azokat sajnálom, akiknek olyan az élete, hogy annyira menekülni akarnak belőle, mint egykor mi...

Mindketten elhallgattak. Ezúttal hosszabb időre.

– Képzeld, mostanában írok – mondta Eszter csöndesen.
– Tudom, már mesélted, hogy bedolgozol annál az újságnál.
– Nem arra értem. Regényt.
– Nocsak, ez új! Író szeretnél lenni?
– Nem hiszem, hogy abból meg tudnék élni. Egyszerűen csak... jólesik. Kikívánkozik belőlem.
– És miről?
– Mindarról, ami történt.

Rita elképedten bámult rá.
– Te megírod a tükröt?!
– Miért? – nézett rá Eszter áthatóan. – „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek". Vagy valahogy így szól a mondás.
– De...
– Ha regényként adom ki magamból, senki nem fog hülyének nézni. Mondhatom, hogy csak fikció.
– Ja, de...
– Miért zavar ez ennyire? – Eszter hangja megbántottan csengett. – Ha az én lelkemnek ez jólesik...
Rita lehajtotta a fejét.
– Azt hittem, ez csak a kettőnk titka. De így most már nem az lesz. Valahogy... kisemmizve érzem magam tőle.

Eszterből egyből elszállt minden indulat. Meghatottan mosolyodott el.
– A kettőnk titka is marad. Csak te tudod, hogy igaz volt. És te jártál ott, te ismered minden szegletét, velem együtt. Azt a semmihez sem hasonlítható hangulatot.
– Ez igaz...
– Nem tudom, te hogy vagy vele, de hiába lett vége, ez a hangulat velem maradt, és néha a legváratlanabb pillanatokban száll meg. Utazok a metrón, ülök az előadóban, vagy sorban állok a boltban... És bumm! Mintha megszűnne körülöttem a zaj, halk zsongássá szelídülne, és én ott vagyok a világvégi, kihalt tájon, és minden más csak illúzió... Hogy a valóság az álom, és az álom a valóság. Szoktál te is így lenni?
Néma bólogatás volt a válasz.

– Azt érzem, beitta magát a zsigereimbe, velem maradt ez a világ, ez a hangulat – folytatta Eszter. – Most már nem a tükrön keresztül megyek át, hanem az agyamban egyszerűen átfordul valami. És... talán furcsán hangzik, de nekem ez tetszik! Ha valami felzaklat, elég, ha egy kicsit elmerengek, és „átkerülök". És tudod, olyankor nem nyomasztanak annyira a gondok. Mintha nem velem történnének, csak egy olyan személlyel, akit szeretek, törődök a sorsával, és rám lett bízva az élete. És így sokkal könnyebb a problémákkal foglalkozni, megoldani őket. Van ennek értelme, amit mondtam? – nézett zavartan a barátnőjére.

– Én nem tudtam volna ilyen jól megfogalmazni, de... teljesen. Most már értem, miért írsz regényt. Nem tudom, mások mennyire fogják ezt megérteni, de azt hiszem, téged sem ez érdekel elsősorban.
– Így van. Aztán ha mégis... Ha akár csak egy olyan emberhez eljut, aki úgy érzi, megszólítja a történet, az már óriási dolog. Talán, ha vannak még olyan emberek, akiknek szintén nyílt tükör-világ, jobban megértik, mi történt velük és miért. És akkor talán... nem követnek el végzetes hibákat.
– Hogy bemennek a ködbe, vagy elkezdik lezárni a tükröket?
– Például...
Viszont Eszter elsősorban nem is ezekre gondolt.

Sosem fogom Ritának elmondani, hogy majdnem megtettem. Ezt az egyet soha. Lehet, hogy nem ítélne el, mivel ő is használta bosszúra, de ő nem vette volna el más életét. Megérteném, ha nem tudna rám ugyanúgy nézni többé. Ha megtettem volna, én magam sem tudnék tükörbe nézni. Ahogy Leopold mondta: ha akkor anyát átrántom, vele lenne összekötve örökre a sorsom... Sosem lehetnék szabad. Így viszont, bár néha látnom kell anyát, mégsem köt hozzá szinte semmi. Úgy rontja el az életét, ahogy akarja. De én már új utat járok. Olyan emberekkel az oldalamon, akiknek tényleg fontos vagyok. És ha néha félek is, nem ugyanazoktól a dolgoktól, mint régen. Az anya által kreált démonokat meg lehetett változtatni.

Nem félt többé a tükörasszonytól. Ő volt a tükörasszony.
De ő az a fajta volt, aki nem ijesztget, nem viszi el magával a gonoszokat, még akkor sem, ha talán megérdemelnék. Mert ez nem az ő dolga. A gonoszok sokszor önmagukat büntetik a legjobban.

„Mindenki be van zárva a saját buborékába." Már nem vagyok abba bezárva, ahol a démonok uralkodnak. Teremtettem egy új, szebb világot, ami velem marad örökre.