Ismerősök.

Kék

Sziasztok! :)

Arra gondoltam, hogy amíg dolgozom az "Ismerősök" sorozat további részein, feltöltött pár novellát amit az utóbbi időben írtam. Még nem tisztázódott bennem se mennyire fognak kötődni az alap történethez, úgy hogy egyenlőre különálló rövid novellákként kezeljétek őket. Remélem tetszeni fog.

Az éjféli vonatra foglaltál helyet, hogy egyedül ülhess keserűségedben. Édesanyád gyűrűje a zsebedet nyomja, fényképem a pénztárcádban rejtőzik. Gúnyosan nevet feléd, ahogy a táskád mélyére süllyeszted. Kedved támadna elégetni és vele együtt égnél el te is, ha tehetnéd, mert... Mert elengedtelek miközben még táncoltunk. Magányosan pörögsz tovább, miközben tenyereden még ujjaim nyoma húzódik. Egykor tökéletesen illet kezem kezeid közé, de most csak izzadt tenyered farmeredbe törlöd és felszállsz a vagonra.

Most, hogy távolabbról szemlélem, minden kristálytiszta. Két eltévedt vándor, a húszas évek útvesztőjében egymás karjaiban talált komfortra. elhittük, hogy ez elég lehet. Te elhitted, hogy én elég leszek és én elhittem, hogy mindez elég nekem.

Sós nyári levegő ölelt minket egymáshoz. A naplementében fogócskáztunk, majd te tüzet gyújtottál, nehogy megfázzak. Még most is érzem, ahogy azon az augusztusi estén magadhoz öleltél. Történeteket meséltél nekem, egy különös világról, egy elsöprő érzésről, amely összeláncol és soha el nem választ majd tőled. Te jól ismerted mindezt én pedig követni akartalak. Zuhanni együtt a legmélyebbre és fel sem bukkanni soha. Erre vágytam. Azt mondtad nekem, majd te segítesz. Csak hagyjak hátra mindent. Csomagok nélkül induljak el veled a végtelen utazásra, kezem kezeid köré kulcsolva.

A levelek sárgulni kezdtek, de mi még mindig csak az utazást tervezgettük. Az én hibám volt. Ezt te is tudtad, a karomat megrántva húztál magad után hónapokon át, de észre sem vetted, hogy egyre lassabban loholok utánad.

Kialudt a tűz, de mi nem gyújtottunk újat. Gyertyafénnyel megvilágított szobában estünk egymásnak. A rejtekhelyeimet mutogattam neked, a csomagjaimat pakolgattam az asztalra, de te vádaskodni kezdtél. A földre söpörtél mindent, amivel próbálkoztam. Miért nem vagyok képes tovább lépni? Tanácstalan vagy és csapkodni kezdesz. Szerelemről beszélsz, de engem utálsz, szüleimet hibáztatod. Hiszen te nem is kérsz sokat, csupán békét. De hát nem tudod? A veszély mindig a közelben van, mert bennem él. Erőre kapok és feléd lépek ezen a csatamezőn, ahol egyikünk majd az életét veszti. A szavaim ölni tudnak, amikor dühös leszek. Szerinted hideg vagyok, üres és gyenge. Védekezek, de te csak egyszerűen örültnek tartasz, Hiszen csak segíteni akarsz nekem, de nem hagyom. Annyira szeretsz engem, hogy megvédenél önmagamtól. Mert mi lenne velem nélküled? Mikor majd besötétedik én elveszek a fák közt, ha csak nincs ott egy olyan férfi, mint te, ki utat mutat nekem. Mit teszek, ha a vadállatok előbújnak? Elfutni esélyem sincs. Nem tudod, de az én szemem már hozzászokott a sötéthez, a vadak a lábaim előtt hevernek. Vihar közeledik és téged is elkaphat, ha mellettem maradsz. Mikor te fedezékbe vonulsz, és fény után keresgélsz, én akkor kelek életre. A veszély erőt ébreszt bennem és bőröm acélpáncéllá változik. Megvédhetnélek vele téged is. De önző vagyok, ez csak nekem jár.

Bölcsességem megelőzte koromat, majd a betonból maguknak utat törő gyökerek, a bokáim köre csavarodtak. Megbotlottam és a társaim mögé estem. Kiöntöttem a szívem egy idegennek a lánymosdóban, mert nehéz bárhol lenni, miközben csontjaim darabokra törnek. Így hát összekötöztem magam és szép ruhát vettem fel, miben nem láthatsz tisztán. Még mindig hívő vagyok, de magam sem tudom miért. Sosem jött semmi könnyen, tehetségtelen vagyok, de egyre csak próbálkozom. Bukott angyalkén dörömbölők a paradicsom kapuján. De Istenem, szeretni miért ilyen nehéz?

Nekem nem sikerül. Téged nem sikerül. Majd belepusztultál, hogy megváltozzak, de félek. Mégsem mondtál le rólam. Terveket szőttél és otthonokat mutattál nekem.

A januári hidegben egy rég elhagyott házhoz igyekeztünk. Falait rég elszáradt növények borítottak, elpusztult borostyán húzódott fel a kilincsig, amit lenyomva beléptünk az ajtón. Csillogó szemmel képzelted el közös életünket a falak közé. „Régen tébolyultak lakták ezeket a szobákat." - mondtad. „Akkor ezt pont nekem találták ki!" – viccelődtem, de csak feldühítettelek. Hiszen, ha nem beszélünk róla, nincs is.

Bocsánatodért könyörgők és igyekszem visszavarázsolni fényt szemeidbe. Nem vágyom semmi másra rajtad kívül, a kék bármely más szomorú árnyalata nem lenne elég. Nincs, a világon más kín mi megfelelne nekem, csak te. De ugye tudod, hogy még mindig fáj a hegeim alatt, ahol darabokra téptek. Mikor kifosztottak, majd összevarrtak. Majdnem olyan sötét és keserű most ez is, amit veled teszek. Kegyetlen, mint mikor belém martak.

A családod az állomáson vár. A húgod pezsgőt tart kezében. De te egyedül érkezel majd. Már bánod, hogy előre elmondtad nekik, de nem tudtad magadban tartani. Senki nem fog ünnepelni. Szülőfölded rosszakarói majd örülhetnek. A barátaink – kik többé már nem léteznek – egyszer majd képesek lesznek végig menni a csapáson, amin mi tapostunk. Annyi mondandód volt, de én megnémítottalak. Sosem álltam készen, ezért végig néztem, ahogy elsétálsz. Néha nem lehetsz biztos a válaszban, míg valaki előtted nem térdel. „Micsoda gyönyörű menyasszony lett volna belőle, kár, hogy teljesen bolond!" – mondják majd.

A kék összes árnyalatát mutattad nekem, mikor eldöntöttem, hogy egyik sem kell többé. Boldog leszel nélkülem, de volt idő, mikor velem voltál az. Van öröm a fájdalmon túl is. Van öröm a terror mögött is. Oly sok éjen át a tested testembe olvasztottam, majd hamis örömökkel vigasztalódtam. Nem tanítják, mit tegyél, mikor egy jó ember összetöri a szívedet és tudod neked is ezt kell tenned vele. Nincs magyarázat, nem találsz vigaszra mellettem.

Még nem találkoztál az új önmagammal, de ott vár rád a viharfelhőkön túl. A fényképét majd a tárcádba süllyesztheted, édesanyád gyűrűjét ismét előveheted. Eszedbe sem jut majd, ahogyan elengedtelek miközben még táncoltunk. A zene nem halkul, és lágy ujjak csúsznak kezeid közt. Ő nem enged majd el és hajnalig tarthatod karjaidban. A napfelkeltét egymásba olvadva várjátok. Talán egy pillanatra, a hajnal utolsó sugaraiban megpillantasz majd engem. Ott állok és rád mosolygok.

A sötétség visszahúzódik, és nekem mennem kell. Tiéd a nappal, de én megtartom az éjszakát. Mert amikor, te félsz és menedéket keresel, én akkor kelek életre. Amikor fény után kutatsz, én biztonságra lelek a veszélyben.

Köszönöm ha elolvastad! Mindenféle visszajelzést szívesen várok :)

Üdv: Roni