Ha most nem őrülök meg, akkor sosem

Az Emlékek Még Mindig Kísértenek...

Hét hónappal ezelőtt...
Minden hét hónappal ezelőtt kezdődött...
A jól megszokott és komfortos életem vége, az új csendes gyötredelmes életem kezdete...

~Kobe~

Hét hónappal ezelőtt amikor az osztályommal elmentünk egy szimpla kirándulásra...

Mit is vársz egy normális osztálykirádulástól?
Esetleg egy relaxáló sétát vagy pikniket egy gyönyörű napraforgó vagy pipacs réten?
Vagy talán egy izgalmas sátorozást egy erdő közepén a tűz körül ülve horror sztorikat olvasva össze ölelkezve a kiszemelteddel hátha valami fog kettőtök között történni később a sátrában?

Na persze...

Mindannyiunknak megvolt a saját maga kis elképzelése...

Egyikünk sem találta ki mi következik...

Három nap...
Három nap telt el az 'eset' óta...
Éppen egy kocsiban ülök azokkal az emberekkel akiket most a pokolba kívánok.
Ha nem is ők a hibásak, de ők is közrejátszottak hogy ez az egész megtörténje.

Lassan félrehúzódik az autó, a motor komótosan leáll.
Mind a két férfi kiszáll az autóból engem hátrahagyván. A férfi aki eddig az anyós ülésén ült mostmár az ajtóm előtt áll, egy határozott mozdulattal ki is nyitotta.
Amint kiszállok egy tucat riportert, sajtót, szülőket és egyéb arra járokat látok.
Időm se volt hogy felkészüljek, egyből vaku fényét láttam magam előtt több pontból érkezni.
Elfojtottam a dühömet... Nem akarom ha azt hinné mindenki hogy őrült vagyok...
De igenis mérges voltam...
Öt perc hírnév, mind azok után amit történt
Miközben a sajtó éppen a kérdéseivel zaklatott... (Most komolyan nem tudta volna befogni a száját és nyugton maradni ugy?
Olyan nagy szüksége lehetett arra hogy velem beszéljen, igaz? Ez pont olyan mintha valakitől megkérdeznéd a gyermeke temetésén hogy "Jól vagy?". Apropó temetés)
Szóval, miközben a sajtó engem fárasztott még jobban mint amennyire már voltam, nem tudtam segíteni de észrevenni a szemem sarkából ( A perifériás látás gyönyöre ugye bár) hogy mennyi ember sírt körülöttem. Senkit sem érdekelt ez.
A sajtók és riporterek velem és a két katona csávóval voltak elfoglalva, a szülők meg saját magukat vigasztalták nem pedig a másikat...ami érthető is ebben a helyzetben.
Minden büszke szülő félve és már-már csaknem könnyek között várja haza szeretett gyerekét... De amikor nem azt az ismerős alakot látod meg kiszállni a kormány autójából...
Hanem azt az árva gyereket akit senki nem várt vissza.

Ott vége van a világnak számodra...
És abban a pillanatban nem racionálisan gondolkodsz.
Hanem azt az embert fogod hibáztatni aki a gyermeked helyett szállt ki abból a nyamvadt járműből...

Lehet hogy nem mondod... De én tudom, látom rajtad hogy te, igen te, kedves szülő... a pokolba kívánsz engem...látom ahogy végig mérsz engem a pirosas enyhén puffadt gyűlölettel áztatott szemeiddel.
Sajnálom.

Ez volt az utolsó dolog, amire emlékezni tudtam amikor felkeltem.
Ez az álom... Már azóta kísért engem amióta átköltöztem Kobeból Takamacuba... Milyen vicces hogy ha valaki hátrahagyja az előző életét és városát hogy új lappal indítson általában megszűnnek ezeke a visszatartó emlékek.
Akkor ez miért nem működött nálam? Lehet azért mert nem saját magamtól akartam ott hagyni Kobeot? Vagy mert egyszerűen csak nem tudom elengedni a történteket?

Kimásztam az ágyamból, bementem a fürdőbe, levettem a pólót amiben aludtam és beléptem a tusolóba

...

Ahogy a meleg víz futott végig az arcomon, úgy tértek vissza-vissza az emlékek.

Az emlékek...
Arról a három gyötrő napról...

Mikor végre kiszálltam a tusolóból, nem kellett sok hogy észrevegyem magamat a tükörben...

Minden meglátszik rajtam...

Először a "már majdnem kopasz de még pont nem" kategóriájú tüsis hajamat vettem észre. Aztán egy kicsit lejjebb az arcomat kesztem analizálni.
Most komolyan, ránézésre eléggé jól nézek ki, akár egy 8/10 is lehetnék. Az a két pont meg már az hogy a kicsit fáradtkás szemem körül, pontosabban a bal szemöldökömnél van egy heg ami igazából egy kicsit méretesebb vagásnyom.
Igaz a szemebe nem lóg bele mert hát már rég vakabb lennék mint az exem...hupsz, önirónia.
Aztán kicsit még lejjebb a testemen van néhány forradás (leginkább a karomon meg a hátamon de az mindegy is hogy hol). Az egyetlen zavaróbb forradások azok a vállamon vannak, azt meg már nem sokan látják. Azokat még hét hónappal ezelőtt szereztem, kicsit kerekebb sebek szóval nem nehéz következtetni hogy mi okozta.

...

Kezdem érteni hogy mások miért kerülnek annyira. De azt attól még magamnak is be kell ismernem hogy még férfi szemmel IS nagyszerű testem van, pont mint egy középsúlyú boxolónak.

Amint megvoltam a saját magam analízálásával, gyorsan felkapkodtam magamra az iskolai egyenruhát, felkaptam a hátizsákom és elhagytam a házat.

Nem tehetek róla de valamiért rossz érzésem van... Mintha azt akarná az agyam hogy itthon maradjak... Furcsa... Szívesen megtenném de már így is halasztottam egy fél évet a kórházi kalandom miatt, és amúgy is, még csak egy hónapja vagyok az iskolában szóval a lógást most inkább passzolnám.

És ezzel a kellemetlen érzéssel, elimdultam az iskolában.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~ Ez az első sztorim szóval ja
🤠
☟︎︎︎☟︎︎︎☟︎︎︎☟︎︎︎☟︎︎︎☟︎︎︎☟︎︎︎☟︎︎︎☟︎︎︎☟︎︎︎☟︎︎︎☟︎︎︎☟︎︎︎☟︎︎︎☟︎︎︎☟︎︎︎☟︎︎︎☟︎︎︎☟︎︎︎☟︎︎︎☟︎︎︎☟︎︎︎☟︎︎︎☟︎︎︎☟︎︎︎☟︎︎︎🖤
A karakterek NEM az enyémek, a karakterek Koushun Takamihoz (Takami Kósunhoz) tartoznak a Battle Royale nevű könyvből. Ez csak az én SZEMÉLYES KITALÁLT nézőpontom arról hogy Shogo Kawada hogyan élhette meg az eseményeket!
❤️
☝︎☝︎☝︎☝︎☝︎☝︎☝︎☝︎☝︎☝︎☝︎☝︎☝︎☝︎☝︎☝︎☝︎☝︎☝︎☝︎☝︎☝︎☝︎☝︎☝︎☝︎☝︎
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~