Szerelem dallamai II. - Nem bánnám | ✔

9. fejezet: Dorian

Idegesen tördeltem az ujjaimat, ahogy ismét megéreztem magamon Mason tekintetét. Zsigerből gyűlöltem Larryt, amiért kiadott neki, ráadásul hazudott is. Az utóbbi fél óra másról sem szólt, csak Mason üvöltözött velem, amiért szerinte azért dobnám ki, hogy újra összejöhessek az exemmel. Hiába próbáltam kimagyarázni magam, hogy nem azért ő vitt oda, végül inkább feladtam. Féltem, ha elmondom, hogy Eli-jal mentem volna, akkor azt szedte volna elő, hogy Eli akar elvenni tőle. Nem hagyhattam, hogy összevesszen Eli-jal, elvégre Larryn kívül csak ő tud majd segíteni Masonön. És érdekes módon, hiába hallgattam már a megérkezése óta, mekkora szemét vagyok, még ez sem tudott eltántorítani tőle, hogy meg akarjam védeni Masont.

– Legalább reagálj, bassza meg! – kiabált pár másodperc szünet után. – Miért teszed ezt velem? Tényleg ennyire nem számítok neked?

Megint várt. Azt akarta, hogy elmondjak neki mindent, de nem mertem megszólalni. Tartottam tőle, mi lesz, ha kinyitom a számat, vagy jelelni kezdek. Már így is remegtem, vörösre dörzsöltem mindkét kezemet, letépkedtem a bőrt a körmöm alól. Tudtam, ha most nem maradok csendben, én is úgy ki fogok borulni, mint ő, és a végén megbántom. Innen még elhittem, hogy holnapra lenyugszik, de ha most én is nekiugranék, azt sosem bocsátaná meg nekem.

– Komolyan nem akartam hinni Joe-nak, amikor elmondta, mekkora ribanc vagy. – Ennek hallatán már felkaptam a fejemet; értetlenül néztem Mason szemébe, ő azonban úgy viszonozta a pillantásomat, mintha egy csatát nyert volna meg. Még a hangja is sokkal magabiztosabb lett, pedig a kiabálása alatt is remegett párszor a kevés használat miatt. – Elmondta, hogy lefeküdtél Erickel, és azt is, hogy mindenki mondogatja, mennyi csávóval voltál már együtt. Egy kibaszott ribanc vagy, nekem pedig nincs szükségem ilyen emberekre az életemben.

Nehezen, de sikerült visszafognom magam, nehogy visszaszóljak, vagy elkezdjek bőgni a szeme láttára. Ez nagyon övön aluli húzás volt tőle, ám valahol mélyen tudtam, hogy igaza van. Tizenhét éves koromra már hét sráccal feküdtem le, és ezek közül csak kettővel volt rendes kapcsolatom. Még Eli-t is megcsókoltam, ráadásul ma délután többször eszembe jutott, milyen lenne közelebb hajolni hozzá. Mason sajnos semmiben sem tévedett, szörnyen bántam vele, és csak magamat hibáztathattam mindenért, ami történt.

– Sajnálom ezt az egészet – jeleltem, de nem bírtam a szemébe nézni, nehogy meglássam benne azt a szörnyeteget, akivé váltam, vagy mindig is voltam. – Gyűlölöm magam, amiért ezt tettem veled. Te nem ezt érdemelted, én pedig nem érdemellek meg téged.

– Csak ennyit tudsz mondani? – Még mindig emelt hangon, de szerencsére már nem kiabálva tette fel a kérdést, én viszont még mindig nem néztem rá. – Kurvára végeztem veled.

Elindult kifelé. Remegve gondoltam végig, mi történhet, ha így hagyom elmenni. A félelem hirtelen átvette az uralmat az izmaim felett, ahogy elképzeltem Masont, amint teljes gázzal nekihajt egy fának, vagy kiugrik egy kocsi elé. A pániktól nem is tudtam gondolkodni, nem érzékeltem magam körül semmit. Kirohantam az előszobába, és mire észbe kaptam, már Mason előtt állva nyúltam felé, hogy átöleljem a nyakát.

Egész testemben reszkettem, miközben mélyen belélegeztem a levendulás aromát, ami három hete még nyugalmat adott nekem. Most csak féltem, ahogy az orrom megtelt Mason illatával. Rettegtem, hogy valami rossz fog történni vele, és soha többé nem fogom érezni ezt az illatot. Ha én nem is beszélhetek majd vele, mindennél jobban reméltem, hogy majd Eli-on érzem néha a levendulát, amikor suliba jön. És abból tudni fogom, hogy Mason jól van, nem esett bántódása.

– Most ezt miért kell csinálnod? – Nem ölelt vissza, de nem is lökött el, és nekem már ez is elég volt.

Abban a pillanatban már azzal is megelégedtem, hogy érezhetem őt. A teste melegét, a szívverését, a leheletét a nyakamon. Mindent, ami azt jelentette, hogy él. Féltem, ha elengedem, bármelyik pillanatban végleg megszűnhet ez az állapot. Egyre nehezebben kaptam levegőt, ahogy a mellkasára csúsztattam a kezemet. Még jobban akartam érezni a pulzusát és a ritmikus emelkedést, süllyedést, amit a légzése okozott. Amikor megjelent az ajtóban, tisztán láttam a „szeretlek" kézjelet, amit a pólójára nyomtattak, és amit ekkor az öklömbe zártam, mintha azzal tudathatnám vele, mennyire sajnálom, hogy még azt is elsiettem. Azzal is még mélyebbre döftem a tőrt a szívében, de a hatása csak ekkor érte el őt.