Szerelem dallamai II. - Nem bánnám | ✔

13. fejezet: Dorian

Maddie és Jimmy kezdtek megőrülni, mire elérkezett a hétvége. Sok volt nekik ez a bezártság, és még nem láttuk a végét. Az időjárásjelentés szerint még talán jövő héten is tombolni fog a hurrikán, utána meg még rendet is kell tenni utána. A legtöbben általában megúszták, de több olyan eset is történt már, hogy egy-egy ilyen vihar alatt bedőlt pár ház teteje, vastag fák dőltek az utakra, tönkrementek a vezetékek, vagy éppen a part közelében lévő házakat elárasztotta a víz. Minket eddig szerencsére mindig elkerültek az ilyen katasztrófák, és ez idén sem történt másként. Az egyetlen probléma, amivel foglalkoznunk kellett, a saját unalmunk lehetett, bár ekkor még azzal sem szenvedtünk.

A két kicsit egy idő után le tudtuk foglalni festéssel, olvasással, filmekkel, sütisütéssel, így pedig magunkat is lekötöttük pár órára. Lucy és Conor egyre inkább tűntek egy párnak, ahogy a gyerekekkel foglalkoztak, és a kezdeti súrlódások ellenére nagyon örültem nekik. Boldognak látszottak, számomra pedig csak ez számított, még úgy is, hogy emiatt majdnem minden este a szobám alatt lévő fürdőszobából felhangzó nyögésekre kellett elaludnom.

Én is örültem, hogy ilyen sokat lehetek Eli-jal. Minden múló perccel egyre jobban és jobban megismertem őt, bár ezt sosem olyasmikben mértem, mint "milyen filmeket szeret" vagy "miket csinál szabadidejében". Mire elmúlt a hétvége, többször kaptam azon magam, hogy már azelőtt tudom, mit fog felelni, mielőtt feltennék neki egy kérdést. Ez sokszor jól jött, így ugyanis arra is oda tudtam figyelni, hogyan reagálna arra, amit Lucy kérdezett tőle. Rengetegszer húztam ki kényelmetlenebbnél kényelmetlenebb helyzetekből, amikor a nővérem próbálta megismerni őt. Mint amikor tudni akarta, hogyan ismerkedtünk meg. Előre láttam, ahogy Eli habogva magyarázni kezd arról, hogy az elején még nem voltunk olyan jóban, és mivel sejtettem, ebből Lucy azonnal levenné, mi is történt, azonnal közbevágtam egy hazugsággal.

Eli nem győzött minden ilyen után hálálkodni, és sajnos akadtak pillanatok, amikor viszonozhatta a segítséget. Ahogy durvult a vihar, egyik éjszaka elérkezett az a szakasz, amikor megállás nélkül dörgött és villámlott az ég. Utóbbival nem lett volna probléma, előbbi viszont teljesen kikészített. Egyre gyakrabban riadtam fel éjszaka, miközben a hangos robajok miatt újra és újra eszembe jutott az a nap gyerekkoromból, amikor csapdába estem a kukoricaföldünkön, és hirtelen meghallottam a kombájn távoli zaját. Eli minden ilyen után magához húzott, szorosan ölelt, simogatott, míg végre lenyugodtam.

Ezen az éjszakán már másodjára riadtam fel, ő mégis ugyanazzal az aggódással és törődéssel szorított, mint a legelső alkalommal. A szívem egyre lassabb ritmusra váltott, a remegésem alábbhagyott, ahogy Eli gyengéden cirógatta a hátamat. De talán az illata lehetett az, ami a legtöbbet segített. Amint megéreztem, a légzésem szinte azonnal normálissá vált, a rémületes emléket pedig fokozatosan elmosta a nyugalom.

– Bár többet segíthetnék! – suttogott a hajamba.

– Ez is elég – bújtam még közelebb a nyakához. – Már ennyit se kellene megtenned.

– Nem fogok tétlenül feküdni, amíg te szenvedsz.

– Csak félek. Eddig is mindig egyedül birkóztam meg ezzel.

– De most nem vagy egyedül.

Elhajolt tőlem, majd egy csókot nyomott a homlokomra. Majd még egyet. Aztán egyet az orrnyergemre is. A szemem alá. Minél többször érintette hozzám az ajkait, annál hevesebbé vált, egyre közelebb mert menni a számhoz. Ekkor már egészen más okból vert hevesen a szívem, kapkodnom kellett a levegőt, ami halk sóhajok képében egyre gyakrabban hagyta el a testemet. Reménykedni kezdtem. Azt akartam, hogy Eli ezúttal ne álljon meg, és miközben egyre nagyobb léptekkel haladt, hirtelen elhittem, ebből már tényleg nem zökkentheti ki semmi. Amint az államhoz ért, már tudtam, a következő megálló már a szám lesz.