Amikor visszajöttél - Damiano David ff.

3. rész - Mámoros fürdőzés (+18)

   Hajnali háromkor legtöbbször már az álmaimban szoktam járni a leendő férjem karjainak ölelésében. Ma éjjel azonban ezen a ponton még nemhogy nem ott járok, de a közelében sem vagyok annak, hogy az ágyam felé vegyem az irányt. A barátaim ugyanis tudják, hogyan kell jól szórakozni és elpusztítani mindent, ami káros lehet a szervezetükre. Nem csak az alkohol, de a cigaretta is bőségesen fogy. Jól érezzük magunkat így, hogy végre határok és időkorlát nélkül együtt lehetünk.
   Egyedül Alice ment haza már korábban, hogy kipihenje magát reggelre, amikor Benjit hazaviszi a nagyszüleitől. Jacopo hazavitte, aztán visszajött, mert a felesége az orrára kötötte, hogy érezze jól magát, ameddig csak akarja, ne merjen hazamenni azért, mert ő a pihenés mellett döntött.
   Büszke vagyok Tomra is, amiért az elmúlt napok zűrzavara és persze a munkája miatti hosszú napja után még képes velünk együtt iszogatni. Sőt, talán ő a legnagyobb partiarc az egész társaságban, az, aki ha valaki leülne, mert elfáradt, akkor kézen fogja és alaposan megtáncoltatja. Nem csak a lányok, az erősebbik nem is láthatóan megkedvelte. Utóbbiakkal egy rögtönzött koncertet is adnak közösen, ebben a felállásban pedig Tom a zongorán osztozik Titoval, Thomas természetesen a gitárt szólaltatja meg, Ethan pedig egy dobnak aligha mondható puffot ütöget. Damiano pedig...ő Damiano, a legszebb hangú énekes, akiről néha igencsak nehezen veszem le a szemem. Magával ragad a hangja, valamint a mozgása, amivel beleéli magát a véletlenszerűen választott dalok szövegébe. Ez a formáció majdnem olyan tökéletesen működik, mintha mindig is együtt dolgoztak volna. Ebben az esetben tekintsünk el attól az aprócska ténytől, hogy hárman közülük egyébként is együtt zenélnek, méghozzá nem is akárhogy, a negyedik pedig már vagy tíz-tizenöt éve az egyik legközelibb barátjuk. Akárhogy is nézzük, az egyetlen új tag tökéletesen funkcionál közöttük, akárcsak egy régi barát, vagy munkatárs.

   Három után már nem figyelem az órát, annak is örülök, hogy tudom, egyáltalán melyik helyiség melyik irányban található a házban. Egy idő után Jacopo is feladja, egy utolsó közös dohányzást követően hazaindul. Mivel van három szabad hálószobánk az emeleten, ezért már korábban felajánlottam, hogy nyugodtan maradjon, aki csak szeretne, hiszen holnap szombat. Legalább lesz időnk együtt reggelizni, vagy ebédelni, attól függően, mikor sikerül magunkhoz térnünk.
   Mivel mindenki él a lehetőséggel, Katie-vel és Lisával felmegyünk, hogy előkészítsük a szobákat. Odafent egyelőre még dobozok állnak halomban. Amolyan a nevetéstől bepisilős helyzetbe kerülünk elég hamar ezáltal, ide-oda borulunk a dobozok között és azokkal. Mire összeszedjük az összes plédet, paplant és párnát, na meg a hozzájuk tartozó huzatokat, a könnyem is kicsordul. Már a néma nevetésnél tartok, úgy terülök el a vendégágyon az összes puhaság között. Ha ez nem lenne elég, nem csak a lányok gondolják úgy, hogy ebből remek párnacsata lehet. Sejtéseim szerint a földszinten játszott zenét is elnyomta a nevetésünk, Tom pedig feljött, hogy megnézze, minden rendben van-e. Úgy ugrik rám, mintha csak egy ugrálóvárba vetné magát. Könnyes szemmel nyögök fel, ő pedig a csípőmbe kapaszkodva csúszik meg a paplanon, amit a lányok épp kihúznak alólunk. Úgy gördülünk le az ágyról, akárcsak ördögszekerek a westernfilmek párbajjeleneteiben. Ő is pont úgy nevet, mint én, de ezúttal legalább én fekszem rajta és nem fordítva.

   - Olyan lökött vagy - adom tudtára ezt a kedves kis véleményt, aztán egy pillanatra elfeledkezve arról, hogy nézőközönségünk is akad, megcsókolom. Mosolyogva viszonozza, ajkai édesek a whiskey és a mézespuszedli keveredésétől, amit még két dal között kaphatott be.
   - A te lökötted - szokásához híven a fülem mögé simítja a hajamat az egyik oldalon. Nem tudok neki ellenállni, amikor így néz rám. Úgy érzem, a lelkem megtalálta a másik felét, a szívem pedig nem kezd el össze-vissza kalimpálni izgalmában. Nem, ő a nyugalom szigete, a tökéletes férfi, aki egy pillantásával is újra meg újra képes magába bolondítani.
   Mintha csak a romantikus filmek második harmadában lennénk, a tökéletes pillanatot a valóság félbeszakítja. Olyan jeges, szúró érzésként fúrja magát füleimbe Damiano hangja, amely a földszintről hallatszik fel, miközben azt kiáltja, "Harris", hogy attól ténylegesen félrever a szívem. Magamhoz térek és talpra kényszerítem magam.
   - Menj csak, mi befejezzük ezt már egyedül is - nyugtat Lisa afelől, hogy ha most válaszolok Damiano hívására, nem fog összedőlni a világ, ők pedig nem fognak megsértődni, csak mert a házigazdájuk rájuk hagy egy ágyazást.
   - Segítek én - vágja rá Tom, miközben megpróbál kiszabadulni a paplan fogságából.
   - Köszönöm! - Dobok nekik egy csókot a levegőben, de fél lábbal már a szobán kívül vagyok, úton a földszintre.