10. rész - Képzelet és valóság (+18)

496 33 5
                                    

   A korlátnak dőlök, miközben Damiano előveszi zsebéből a cigijét és megkínál vele. Kiveszek egy szálat, ajkaim közé tolom, majd realizálom, hogy teljesen ki vagyok száradva. Ezzel most nem tudok törődni, a férfi ugyanis minden figyelmemet lefoglalja. Szemtelen mosollyal mér végig, aztán közelebb lép. Mintha még most is táncolnánk, hozzám simul és a zene lassuló ritmusára kezdi ringatni csípőjét. Egyszerre gyújtja meg mindkét szálat, felszabadult kezét ezután az enyémre rakja, összefonja ujjainkat. Csak mosolyog. Egymást figyeljük.
   - Hol jár az eszed éppen? - kérdezi a hangját kissé megemelve, hogy halljam a hangzavarban.
   - Nem fontos - ingatom a fejem.
   - Zavar, hogy így vagyunk? - Szemei rebbennek le, majd vissza, mutatva, mire gondol.
   Ez zavarna? Nem, épp ez az, hogy nem zavar annak ellenére, hogy máshogy kellene megítélnem. Helytelen gondolatok özönlötték el a fejem, hisz végig csak arra tudok gondolni, mennyi igaz abból, amit Valentina mondott. Valamint az sem mellékes, hogy legszívesebben itt helyben kigombolnám a többi gombot is az ingjén.
   - Nem igazodom ki a helyzeten - közlöm vele a tényt.
   Felvonja szemöldökét, majd mélyet szív a cigijéből. Hüvelykujjával simogatja a kézfejem, miközben mindketten a táncparkett felé pislogunk. Látható és érzékelhető, hogy ezzel nem vagyok egyedül, Damiano épp úgy össze van zavarodva, mint én. Az eszem azt diktálja, engedjem el a kezét, távolodjak el tőle és hagyjam szépen békén. Ezzel szemben a szívem azt diktálja, ne törődjek az eszem által diktált hülyeségekkel, tegyem azt, ami jól esik. Majd rákontráznak a gondolataim azzal, hogy ne tegyem tönkre az öt éves párkapcsolatomat valamiért, ami korábban sem működött.
   - Semmi rosszat nem tettünk, ha attól félsz, hogy a vőlegényed megtudja. A csókról sem fog hallani. Tőlem biztosan nem - válaszolja kis idő elteltével.
   - Nem erről van szó - megrázom a fejem, s hosszan sóhajtok. - Lehetne, hogy egyszerűen csak táncolunk és nem beszélünk ma már erről? Hiába nőttünk fel, Damiano, még mindig bénák vagyunk, ha komoly beszélgetésről van szó.
   Legalább ezt az egyet már gond nélkül meg tudom állapítani, ő pedig nevetve bólogat, egyetértünk. Egyelőre nem tudom elképzelni, milyen helyzetben kellene felhoznom azt a kicsit sem aprócska dolgot, amit Tina ültetett el a fülemben zizegő bogárként korábban a mosdóban.

   Néhány perc elteltével már nem csak figyeljük a parkettet, hanem visszatáncolunk közéjük. Egyikünket sem érdeklik a többiek. A férfi magához húz, mintha a birtokában lennék és irányítani kezd. Ebben mindig is jobbak voltunk, ha már a szavakkal nem bánunk jól. Tökéletes összhangban lépünk, tekerünk és érintjük a másikat. Ajkai többször súrolják az enyémeket, de nem lépjük át a határt. Ellenben a nyakamon többször időzik el hosszasan, egy időben azzal, hogy a csípőmről a fenekemre csúszik a keze, vagy a combomat fogva húz az ölébe. 
   Ritkán engedjük csak el egymást, hogy mással táncoljunk, de legalább elmondhatom, hogy mindenkivel töltöttem időt. Még Harryvel és Titoval is, akik hosszas egymás szájában időzést követően hajlandók voltak csatlakozni hozzánk. Ahogy összenőttünk a táncparketten, úgy az utcán is. Damiano úgy döntött, hazakísér gyalog, így legalább mindketten ki tudjuk szellőztetni a fejünket, ő pedig majd hív magának taxit.
   Autóval gyorsabbnak és rövidebbnek tűnt az út, mint most, hogy széttáncolt lábakkal vonszolom magam magassarkúban az utcán. A mellettem sétáló férfi kinevet, én pedig nyelvet öltök rá. Erre kergetni kezd és ez az a pont, amikor villámsebességgel szabadulok meg a szandálomtól, hogy futásnak eredjek. Nevetésünk megtöri az éjszaka csendjét. Már nem érzem az alkohol hatását, egyszerűen csak Damiano közelsége az, ami mintha ez másik bolygóra repítene, ahol nincsenek gondok, sem elvárások, vagy olyan személyek, akik bíráskodhatnak felettünk.
   - Semmit nem változtál, még mindig egy cuki kislány vagy - jelenti ki, miközben a karjaiban tart, hogy lefogjon.
   - Te meg...épp olyan gonosz kisfiú, aki a hajamat húzgálja - széles vigyorra húzódnak ajkaim.
   - Jó, jó, de annak csak egy oka van.
   - Hogy tetszem. Tudom
- megforgatom a szemeimet és kibújok az öleléséből.
   Megállok a házunk előtt és felé fordulok.
   - Hát akkor... Jól éreztem magam. Jó éjszakát, szépség - mosolyogva búcsúzik.
   - Én is, nagyon. Köszönöm.
   Lábujjhegyre emelkedve nyomok hosszú csókot arcára, éppen csak érintve szája sarkát. Fáradt, de boldog mosollyal kezdek hátrálni. Végig arra gondolok, hogy be kellene hívnom, de tudom, annak mi lenne a vége ebben a felfokozott érzelmi állapotban. Az ajtóban elfordulok, ő pedig eltűnik a kerítés másik oldalán, az utca sötétjében.

Amikor visszajöttél - Damiano David ff.Where stories live. Discover now