Egy Nyár Alatt (Timothée Chalamet)

17. Rész | A nagy kérdés és egy csodás nap

A piknik különösen lassan telt. Te végig engem néztél, mintha nem tudnál betelni a látványommal. És a legszebb dolog, hogy én is így éreztem irántad.

De valami nem hagyott nyugodni. Néha elnéztél rólam, és az arckifejezésed azt lehetett leolvasni, mintha gyötört volna valami belülről.
Valamit elhallgattál elölem, és én ezt megéreztem.

-Minden rendben? -kérdeztem, az arcodra tapasztva a kezem.
-Persze, csak reggel anyukád szólt, hogy ismét eshet az eső délután, és attól félek, hogy megint elkap minket. -hadartad a szavakat, miközben a pokróc sarkával játszottál.
-És azzal nincs semmi baj. Timmy, nyár van. Megszáradunk pikk pakk, nem beszélve arról, hogy max nyári zápor kaphatna el, ami köztudott, hogy gyorsan elmúlik. -túrtam bele a hajadba, majd felnéztem a szemedbe és küldtem, egy biztató mosolyt.

Még mindig feszültnek tûntél, és az isten szerelmére se találtam volna ki, hogy mi lehet a baj. Kit zaklat fel ennyire egy enyhe eső? Ismerlek már annyira, hogy tudjam: Nem ez a dolog rejtőzik a feszültséged mögött.

-Ha szeretnél, összepakolhatunk, és folytathatjuk otthon. -ültem melléd és elkezdtem simogatni a hátad.

-Az szuper lenne. -küldtél felém egy kedvtelen mosolyt.

-Valami baj van, Tim? -kérdeztem, felváltva nézve a két szemedbe, keresve a választ.

-Dehogy is. -fogtad meg a kezem.

-Nincs semmi baj, csak egy kicsit stresszes ez a hét. -mondtad, majd hirtelen felálltál, majd a kezemnél fogva felsegítettél.
Míg én visszapakoltam a kosárba, te kiráztad a pokrócot, ami igaz; nem lett teljesen koszos, de jó ha biztosra megyünk, mint, hogy valamit hazahozzunk, amit nem kéne.

Nem így terveztem a délutánunkat. Azt hittemy hogy megint egymásbakarolva olvasunk valamit, vagy talán mélyebben beszélgetünk témákról, vagy esetleg csak egymás szemeiben elveszve élvezzük egymás társaságát, ha már otthon bujkálnunk kell.
De néha nem minden megy úgy, mint ahogy elterveztük és az élet így szép.

Mikor végeztem a dolgok visszapakolásával a kosárba, megvártalak, amíg összehajtod a pokrócot és közelebb jössz hozzám. A pokróc a hónod alá került, a kosár a bal kezembe, míg te összekulcsoltad a jobb kezem a te baloddal.
Magam elé nézve, elmosolyodtam, és kiszállt, minden eddigi negatív gondolatom. Innentől mindegy mit csináltunk vagy hova tartottunk, csak a te társaságodban akartam maradni, ameddig lehetséges.

Az út felénél vettem észre, hogy egy ismeretlen útvonalon haladunk, de mégis felismertem a helyet. Hisz itt élek tizenhét éve.

-Merre megyünk? Nem erre van a házunk. Ha eltévedtél, nyugodtan szólhattál volna nekem és én segítettem volna. -indultam meg a helyes irányba, mikor megállítottály megfogva a kezemet.

-Helyes irányba megyünk, csak megkerüljük a folyót. -mondtad, majd újra rákulcsoltál a kezemre és ismét a folyóparthoz kezdtünk közelednni.

A folyópart egyetlen stégénél volt egy kisebb csónak.

-Vigyázz! -kiáltottál, és a lábamra mutattál. Követve az ujjad irányát, lenéztem magam elé.

Kövekből és kristályokból összeállított mondat íródott ki: Sofia, leszel a barátnőm?

Tátott szájjal néztem fel rád, és egy pillanatra szinte nem hittem el, hogy ez velem történik, mikor egy rózsát vettél elő a hátad mögül.

-IGEN! -kiáltottam, a számhoz kapva, majd átadtad a rózsát, én pedig azonnal a nyakadba ugrodtam, a karjaimat összefontam a vállaid körűl, megkapaszkodva benned, majd szenvedélyesen megcsókoltalak.