War Zone: The novellas

Vanessa & Ethan

VANESSA

- Nem tudom, te hogy vagy vele, de kivételesen annyira nem fáj a fogam erre a szettre – rángatott vissza a valóságba Evie hangja. – És én ritkán mondok ilyet – a szemei csaknem golflabda nagyságúra nyíltak, mintegy ezzel is nyomatékosítva a szavait.

Azonban bármennyire is igyekeztem, egy halvány mosolynál többre nem telt ki tőlem, miközben szemügyre vettem az ő szettjét, majd gyorsan a sajátomon is végig néztem, és bár valóban – mint mindig, a vörös ruhába bújt és tökéletesre besütött vörösesszőke tincsekkel megáldott Evie megjelenésében természetesen most sem lehetett semmiféle kivetnivalót találni, mégis azon kaptam magam, mindenféle magyarázat nélkül tudom, miről beszél.

Vagy legalábbis, volt némi sanda gyanúm.

Mindenesetre még ha így is volt, nem adtam hangot neki, ahogy még egyszer utoljára előhalásztam a táskámba dobott apró tükröt, hogy ellenőrizzem, ugyanolyan makulátlan a magamra kent rúzs, mint három perccel ezelőtt, majd miután megkönnyebbülten elkönyveltem, hogy igen, egy kisebb sóhaj kíséretében körbepillantottam a helyiségen. Azaz, a Marini-ház előterén, amely ezen a nemes estén nem meglepő mód dugig volt a félpuccba vágott arcokkal, ahogy halk társalgással próbálják elütni az időt, míg meg nem érkezik a jelzés, hogy útnak indulhatunk a ma esti program első – és remélhetőleg egyetlen – állomására.

A Manhattan szívében található Opium névre keresztelt klubba, amely egy bizonyos Tom Carlson büszke tulajdonában állt, és egyben ahonnan minden bizonnyal a nagyfőnök csinos kis összeggel fog távozni. Már ha minden a terv szerint halad.

Noha minden kétséget kizárólag, ha volt valami, amit az alvilágban töltött pályafutásom és a köreiben való mozgás alatt addigra már megtanultam, hogy Liam Marini terveinél nem létezik olyan, hogy nem.

De ha valami, vagy épp valaki mégis az útjába akarna állni, könnyedén kiiktatja az akadályt, vagy ahogy mi hívjuk, a pillanatnyi fennakadást. Illetve, ez általában a mi dolgunk szokott lenni.
Márpedig köztudott volt, hogy elég jól végezzük a dolgunkat - máskülönben nem lennénk itt.
Vagy épp nem kapnánk meg azt a fajta kellő tiszteletet, ami kijár egy irányítónak, és ami miatt hiába viselek egy jó tíz centivel rövidebb ruhát a kelleténél és egy jókora réteg sminket, a szobában lévő kifutófiúk még csak meg sem kockáztatják, hogy felém nézzenek, amit minden bizonnyal Evie már kevésbé mondhatna el magáról, ha nem állna közvetlenül mellettem.

- Szerinted mennyi ideig fog tartani? – érkezett a kérdés a lány részéről.

Figyeltem, ahogy alig láthatóan elmozdítja az oldalt felhasított ruháját, épp csak annyira, hogy ellenőrizze, megvan-e a harisnyatartójára erősített kést.

Természetesen, megvolt.

- Passz – vontam meg a vállam a lehető legőszintébben.

- Liam csak mondott valamit – Evie kissé furcsállva húzta fel a szemöldökét.

- Ma még nem láttam, Preston meg nem mondott semmit – feleltem. - Halvány lila gőzöm nincs, milyen hangulatában van.

Bár ha nagyon kellett volna tippelnem, valószínűleg nem túl jóban. Ezt viszont már kevésbé szívesen tettem szóvá, pláne úgy, hogy közönségünk van.
Még ha mélyen belül magam is tisztában voltam vele, hogy minden bizonnyal nem én vagyok az egyetlen a jelenlévők közül, akinek szemet szúrt a dolog. Akkor is, ha alapjáraton bátran kijelenthettük, hogy Liam Marini nem a kiszámítható hangulatáról volt híres.