A függő -The addict

10. Fejezet

Fogalmam sem volt hol vagyok. A testemet súlytalannak éreztem mintha víz tetején lebegtem volna. A fülemhez csak tompán jutottak el a hangok mintha egy ajtó mögül hallgatnám őket. Ujjak érintették az arcomat mire megrebbent a szemem, de egyszerűen képtelen voltam kinyitni. Legalább egy mázsásnak éreztem a szempilláim. Tudtam, hogy erőlködnöm kell, de képtelen voltam uralni a testem. Igyekeztem figyelni arra ami körülöttem történik, de egyenlőre nem tudtam semmi pontosabbat minthogy fekszem valahol. Ezt is csak azért mert valami kényelmetlenül nyomta a hátamat.
-Alice...-egy rég nem hallott hang szólalt meg mellettem. Pár pillanatig törnöm kellett a fejemet, míg ráeszméltem ki a hang gazdája. A szemem felpattant és felültem az ágyon.
-Pete! Itt van apukád!-a hangom kicsit rekedt volt. A mellettem lévő székben szunyókáló fiú meg sem rezdült a szavaimra.
-Pete!-próbálkoztam ismét egyre elkeseredettebben. Nem akartam felfogni ami történik, túl ijesztőnek tűnt.
-Nem hall téged.-csóválta meg a fejét mellettem a férfi. Pontosan ugyanúgy nézett ki mint amire emlékeztem. Sűrű fekete haja a homlokába hullott, ètcsokoládéra emlékeztető szemei, amelyekkel az ember lelkébe látott fáradtan csillogtak. Számomra kedves vonásai fájdalmasan emlékeztettek a fiára.
-Scott bácsi...-nyögtem ki miközben felkeltem az ágyból, hogy hozzá lépjek. A karját kitárta és magához ölelt. Az ismerős biztonság érzete könnyeket csalt a szemembe.
-Meg...meghaltam?-dadogtam mikor visszanéztem az ágyra és azt láttam, hogy még mindig ott fekszek, de valahogy  mégsem. Összezavarodva néztem a kezeimre. A bőröm furán áttetsző volt. Egy pillanatig ide-oda tekintettem a két testem között míg meg nem szólalt.
-Majdnem.-bólintott.-Nem vagy sem ott...-intett az ágy és a fia felé.-...de velem sem jöhetsz még.-széles tenyerével végigsimított az arcomon letörölve vele a lepergő könnyeket. Lehunyt szemmel próbáltam a helyére rakni a gondolatokat a fejemben.
Megfordultam és magamat átölelve Pete mellé léptem. Megérintettem a vállát mire megrezzent és kinyitotta a szemét. Egy pillanatig zavarodottan tekintett felénk majd az ágy felé fordult. Közelebb húzta a széket és összekulcsolta ujjainkat. Habár nem "tartózkodtam" épp a testemben, a kezemben mégis éreztem a kezét. Teljesen össze zavart az érzés.
-Kérlek...-alig hallottam amit mondott. Az ágy szélére hajtotta a homlokát mint egy imádkozó szerzetes.-Nem hagyhatsz itt te is...
Az ajtó ebben a pillanatban kinyílt és egy ismerős nő lépett be rajta.
-Nem lesz semmi baj kincsem!-ölelte át a fiú vállát aki hangtalanul sírni kezdett. Csak vállai rázkódása árulta el, hogy mi történik.
-Mi lett volna ha...-elakadt a szava. A nő, még szorosabban ölelte a fiát.
-Odaértél, csak ez számít!-kiegyenesedett és megsimogatta a fiú haját.-Mit akarsz most tenni?
-Nem tudom...-Pete még mindig inkább a paplannak beszélt mint az édesanyjának.-Szükségem van rá...
-Akkor ne hagyd megint elmenni!-Amy ismét megérintette a fia vállát.-Mennem kell, de még benézek hozzátok!-nyomott egy puszit a srác fejére mielőtt elfordult volna.
-Hiányzol neki, akármit is mondd neked.-Scott a  felesége mellé lépett és a fia másik vállára helyezte a kezét mintegy támogatólag.
-Te is.-megsimogattam a fiú haját elfelejtve, hogy nem érzi az érintésem.
Fájt így látnom őt. A ragyogó mosoly amit a világnak mutatott most eltűnt. A szeme alatti sötét karikák erőteljesebbek voltak mint valaha. Az arca sápadt volt, a keze remegett ahogy az arcomhoz nyúlt hogy félresmítson egy kósza tincset.
A szempillám megrebbent az érintés nyomán és kinyitottam a szemem.
-Pete...-suttogtam erőtlen hangon. Valamit még mondani akartam, de sehogyan sem tudtam emlékezni rá. A fiú felkapta a fejét és egy határozott mozdulattal kitörölte a könnyeket a szeme sarkából.
-Szia.-mosolygott rám csillogó szemekkel.-Hogy érzed magad?
-A fejem...-nyúltam volna a tarkóm felé, de elkapta a kezem és hatalmas tenyerébe zárta.
-Ne piszkáld!-rázta meg a fejét.-Összevarrták.
-Hol vagyok?-meg sem próbáltam felülni csak a szememet forgattam körbe, hogy megpróbáljam felmérni a terepet.
-Kórházban. És be kell valljam, pocsék a kávéjuk.-intett állával a kis asztalon pihenő papírpohár felé.
-Ugye nem szóltál anyuéknak?!-a szemem kitágult az ijedtségtől. Ha rájönnek mi történt búcsút inthetek az egyetemnek és az egész karrieremnek.
-Még nem.-rázta meg a fejét.-De téged szivesen felpofoználak!-finoman megszorította az ujjaimat. Összevont szemöldökkel méregetett egy darabig mielőtt folytatta volna.
-Le kell állnod ezekkel a szarokkal!
-Ne játszd nekem a szentet!-mérgesen bámultam a sarokba. Nem is értettem miért akar pont ő prédikálni nekem.
-Igen, én szívok füvet.-bólintott.-Volt már dolgom gombával is. De nem foglalkozom ezekkel a dizájner szarokkal!-a nyelvébe harapott mikor eszébe jutott, hogy kórházban vagyunk és a hangerő nem volt a legmegfelelőbb. Vállat vontam, bár tudom, hogy gyerekes reakció volt.
-Szerinted mi lett volna ha nem érek oda időben?-ragadta meg az államat és maga felé fordította az arcom.-Hmm?-erőltette tovább mikor nem válaszoltam. A szeme szikrákat szórt ahogyan az arcomat nézte. Valahol mélyen tudtam, hogy ha nem is teljesen, de részben igaza van. Ez megnehezítette, hogy bármit is válaszoljak a kérdésére.
-Köszönöm.-motyogtam és lesütöttem a szemem. Nem tudtam mi mást válaszolhatnék neki.
-Nem azért csináltam.-rázta meg a fejét és elengedte az állam. Megdörgölte az arcát és a hajába túrt. Ujjai közé szorítva a tincseit mérgében saját magának okozott fájdalmat.
-Legszívesebben szétvertem volna a pofáját annak a baromnak!-vörösség kúszott felfelé a nyakán ahogyan visszaemlékezett a történtekre amelyeket én jobban szerettem volna minél hamarabb elfelejteni.
-Kérlek...-lehunytam a szemem és igyekeztem kizárni a fejemből a szemem elé tóduló képeket. Nem akartam emlékezni semmire, de az agyam ebben sehogy sem akart partner lenni.
-Igazad van, pihenned kell!-a hangja sokkal lágyabban csengett.-Aludj csak nyugodtan, holnap reggelig úgysem fognak innen kiengedni.-hátradőlt a széken és félig lehunyt pillái alól nézett rám.
-Ide jössz?-próbáltam arrébb csúszni az ágyon hogy szorítsak neki is egy kis helyet. A szívem fájdalmasan nagyokat dobbant a mellkasomban, úgy éreztem megfulladok tőle. Mindennél jobban szükségem volt arra, hogy mellettem legyen. Talán megérezte azt ami bennem zajlik mert kérdés nélkül felkelt és lefeküdt mellém az ágyra. Fejemet a vállgödrébe fúrva lehunytam a szemem.
-Ugye nem hívod fel anyáékat?-motyogtam félálomban.
-Nem, de most aludj!-fél karjával átölelt és mélyet sóhajtott.
-Pete...-kinyitottam a szemem és felnéztem rá. A mogyorószín szemek az enyémbe fúródtak.-Tényleg köszönöm...-súgtam és egy puszit nyomtam az állára. A szája sarka megrándult ahogyan a fejét felém fordítva ajkát a homlokomra szorította.
-Bármikor...-súgta a hajamba mielőtt elnyomott volna az álom.