Angyal a hóban (Loki f.f. Christmas Special)

11.

Nem szabadult el olyan hamar, mint tervezte. Maya számítása, hogy a vendégsereg már távozni készül, végül mégsem vált be. Mire visszajutott a padlásra, a lány már aludt. Magától feküdt-e vissza, vagy Maya osont-e fel két búcsúzkodó vendég között, hogy ágyba tuszkolja, nem tudta. Ő azonban semmi esetre sem akarta egyedül hagyni éjszakára, és így végül a karosszékben nyomta el az álom, a kandalló előtt. Ott is ébredt fel reggel. A tűz még mindig égett, és valaki gondosan betakargatta őt azzal a vastag, horgolt kendővel. Meglepve vette észre, hogy mintha még most is, pontosan ugyanazok a fahasábok lennének a kosárban is – és a tűztérben is, mint amikor ő begyújtotta a kandallót szenteste éjjel. A másik meglepetés pedig akkor érte, amikor az ágy felé nézett. A lány ugyanis ébren volt. És őt figyelte.

- Jó reggelt... - köszönt neki egy kicsit kábán, még mindig az álom hatása alatt. A már megszokott, apró kis bólintást kapta válaszként, mire ő is, mosolyogva visszabólintott neki.

- Mondd csak... - kérdezte aztán, elnyomva néhány alattomos ásítást, ahogy nagy nyújtózkodások közepette feltápászkodni készült. - Te csinálod, hogy lassan már két napja egyáltalán nem alszik ki a tűz?

De azt már nem látta, hogy a lány reagált-e valamit a kérdésére, mert a következő percben nyílt az ajtó és Maya lépett be, magára vonva a figyelmét.

- Jó reggelt, gyerekek... - köszönt rájuk egy kissé meglepve, mikor meglátta, hogy mindketten a szobában vannak. - Jon, te itt aludtál?

- Amint látod... - morogta a fiú, hiába próbálva kinyújtóztatni az elgémberedett tagjait. - De többet ilyet nem csinálok. Pokoli kényelmetlen ez a szék!

Maya csak mosolyogva ingatta a fejét, letette a reggelizőtálcát a komódra, majd az ágyhoz ment és letelepedett a matrac szélére.

- Hogy vagy, angyalka? - kérdezte kedvesen, félrefésülve az ujjaival egy kicsit a lány haját. - Jól aludtál?

Semmi válasz, csak egy kutató, érdeklődő pillantás. Maya azonban nem igazán zavartatta tőle magát. Csak tovább igazgatta a lány haját, közben jókedvűen cseverészve beszélt hozzá és mintha egyáltalán fel sem tűnt volna neki, hogy nem kap semmi feleletet.

- Figyelj bogaram, ha már egyszer így felébredtél és úgy látom, elég jól is vagy... Szeretném egy kicsit közelebbről is megvizsgálni a szárnyaidat. Mit szólsz? Megengeded?

- Várj Maya, majd én... - ült oda az ágy másik szélére Jon is. - Hadd beszéljek vele én. Engem megért...

- Drágám, ugyanazt a nyelvet beszéljük, ha nem tűnt volna fel! - tört ki Mayából erre a nevetés. - Ha téged megért, akkor nyilván engem is, nem?

- Oh... - vörösödött el Jon hirtelen, rájőve, hogy butaságot beszélt. Aztán nyomban ő is elnevette magát. Ugyanakkor pedig, mintha egy kis mosolyfélét látott volna felvillanni az „angyaluk" arcán is... és rögtön nem is zavarta már annyira, hogy az imént úgy bolonddá tette magát.

- Na gyere, kicsi lány. - fogta meg Maya a kezét, hogy felsegítse. - Állj fel szépen, hadd nézzelek...

A lány engedelmesen fel is kelt az ágyról, de már az első lépésnél megbicsaklott a lába egy kicsit, mintha nem bírta volna el a hirtelen terhelést. Szerencsére Jon résen volt és épp időben termett ott mellette, hogy támogassa.

- Minden rendben? - kérdezte halkan, finoman átkarolva a derekát. Megint csak egy apró, épp hogy látható biccentés volt a válasz.

- Minden rendben? - kérdezte Maya is szinte nyomban, aggódva, de választ egyikőjüktől sem kapott. - Jól van... - sóhajtott fel aztán halkan, amint a lány újra stabilan állt a lábán, feltételezve, hogy a szokásos hallgatás ebben az esetben 'igen'-t jelent - Akkor, most fordulj meg kérlek. Háttal nekem. Hadd lássam azokat a szárnyakat...