Angyal a hóban (Loki f.f. Christmas Special)

12.

Meglepetten fotdult hátra és egy idősebb, kissé testes asszonyt látott fekete selyemruhában, amint mosolyogva nézett rá, mintha csak régi ismerősök vagy barátok lettek volna.

- Nem emlékszel rám, ugye? - kérdezte a nő, még mindig ugyanazzal a mosollyal.

Loki hallgatott. Nem tudta, mit válaszoljon. Valóban nem emlékezett, a szó szoros értelmében... de ha jobban belegondolt, igenis ismerős volt neki egy kicsit az asszony... épp csak, nem jutott eszébe, honnan.

- Tizenhárom év bizony nagy idő... - sóhajtott most az, és ezúttal egy kis szomorúság is vegyült a mosolyába. - Bizonyára alaposan megváltoztatott. De te viszont kedvesem, azt kell mondjam szinte alig változtál valamit az eltelt évek alatt... és még mindig, szakasztott az öcsém vagy!

- Martha! - csúszott ki Loki száján akaratlanul is az asszony neve meglepetésében, mikor végre rájött, honnan is ismerik egymást, hogy ki az aki előtte áll. Az a kedves fogadósné volt, aki olyan lelkiismeretesen vette a szárnyai alá őket Londonban, azon a félresikerült karácsonyi időutazáson. De... Tizenhárom év?! Már megint mi a fene történt?!

- Szóval, végül csak megismertél? - kuncogott az asszony jókedvűen, majd választ sem várva belekarolt Lokiba és a terem másik végében felállított büféasztalok felé indult vele. A herceg, részben még mindig a döbbenetével viaskodva csak hagyta, hogy vezesse, tiltakozás nélkül.

- Na és, mi szél hozta Thomas Wakefield-et ide, a messzi Amerikába?

Loki ha lehet, most még az előbbinél is jobban megdöbbent. Amerika? Tényleg nagyon félresikerült ezzel a varázslattal valami... Martha azonban úgy tűnt egyáltalán nem zavartatta magát az ő hosszú hallgatásától, mert csak rendületlenül tovább beszélt.

- Igaz, el is felejtettem. Neked ez talán nem is volt olyan messze, mint a jó öreg Angliából nekem. De hol hagytad a kis dalos pacsirtádat, hogyhogy nincs itt veled?

Nem tudta visszafogni az arcára kívánkozó, fájdalmas kis grimaszt, sem a szemébe toluló könnyeket. Martha asszony pegig, úgy látszott ennyiből is mindent megértett.

- Oh, drágám... - paskolta meg a karját részvétteljesen. - Rettenetesen sajnálom. Szörnyű lehetett... elveszíteni őt, ilyen fiatalon.

Loki nem válaszolt, csak nyelt egy nagyot, és egészen aprót bólintott. Szörnyű, igen... keresve sem találhatott volna ennél jobb szót. És ha az asszony csak sejtené, valójában mennyire szörnyű is volt! De esze ágában sem volt beszélni róla, amúgy sem mondhatta volna el neki a részleteket. Meg aztán... mi értelmelett volna? Hiszen úgysem változtatna már semmin sem... Legfeljebb csak még jobban feltépné az amúgy is sajgó sebeket. Valószínűleg Martha is hasonlóan vélekedhetett, mert nem kérdezte, mi történt. Nem kérdezett semmit, csak egy együttérző kis sóhajjal megint megütögette a herceg karját.

- Tudom, mit érzel.... - mondta szomorúan. - Az első időkben magam is azt hittem, belepusztulok, mikor az uram meghalt és egyedül maradtam. Nem is tudom, mi lett volna velem, hogy vészeltem volna át, ha az én kis Lucy-m nem lett volna ott nekem. Ha ő nem lett volna mindig körülöttem, hogy felrázzon, ha nagyon elkeseredtem és ha nem nyaggatot volna folyton, hogy menjek vele az utazásaira, kísérejem el...

- Lucy?

- Igen, a néhai szomszédaim kislánya. Biztosan emlékszel rá, ő veszett el az erdőben azon a karácsony estén, amikor... és ti találtátok meg.

- Emlékszem, igen... - felelte Loki halkan. Martha erre újabb együttérző gesztusként finoman megszorította a karját.

- Az élet  bizony sokszor igazságtalan. - mondta egy kis fejcsóválással. - Gondolj arra Thomas drágám, hogy a te kis pacsirtád most már nem földi, hanem égi angyal. És biztos vagyok benne, hogy éberen őrzi minden lépésedet odafentről. Akárcsak az én drága Wilbur-öm... - elcsuklott a hangja egy pillanatra, és a ruhaujjából csipkés, fehér zsebkendőt halászva elő, szipogva megtörölte egy kicsit a szemét. - Bocsánat... - gyűrte vissza aztán a kendőt a ruhaujjába. - Lassan négy éve már, hogy megözvegyültem – folytatta egy mély sóhajjal – de még mindig nagyon nehéz. Különösen így, az ünnepek táján... Hidd el nekem kedves, pontosan tudom, mit érzel...