♛ Stray Kids OneShots

On a cold day | Han

Éppen a buszmegállóba siettem, ugyanis ismét késésben voltam. Valahogy el kéne érni a buszt...

Ma reggel extra hideg van, az idő még esőre is áll. Indulás előtt egy csomó rétegnyi ruhát kaptam magamra, mégis vacogok. A kedvemet is teljesen elrontja az időjárás.

Talán ez az eddigi leghidegebb telünk.

Felérve a buszra lehuppantam a negyedik sorban lévő ülés egyikére. Imádok az ablak mellett ülni és csak figyelni a tájat. Mivel az iskolámtól másfél órányira lakok így rengeteg időm van gondolkodnom reggelente.

A hidegről Ő jut eszembe.

Han Jisung egy kedves srác a múltamból, akit a mai napokban minden erőmmel kerülni próbálok. Mondani szokták, hogy az érzések elől nincs menekvés, de én mégis ezt teszem.

Han a legjobb barátnőm volt párja. Nagyon nem kaptam választ a szakításukra.

Sok emberről lemondtam már az eddigi életemben.

Na de ő? Ő más. Teljesen más.

Úgy gondoltam, hogy neki és nekem is jobb lesz ha távol tartom magam tőle. Hiába vagyunk legjobb barátok az érzéseim érdekében figyelmen kívül kell hagynom őt.

Régóta nem beszélünk már. Csak megnehezítené a dolgom.

A következő megállónál egy fiú sétált fel lehajtott fejjel a buszra. Az ajtóban hirtelen megállt majd felém kapta a fejét.
Basszus ő mit keres itt?

Amint megpillantott vörös szemei hirtelen felragyogtak. Egy mosolyt erőltetett az arcára majd felém intett.

- Szia T/N! - így köszönt majd habozás nélkül leült mellém.

- H-hello! - hangom erőtlennek tűnt.

Ugyan ezer kérdésem lett volna hozzá, kezdve a "mi történt?"- től a "bocsánat"- ig, én pedig csak ültem és mintha nyelvem sem lenne, semmit sem szóltam.

A kínos csendet próbáltam megszakítani azzal, hogy kezeimet egymásnak dörzsöltem.

- Rohadt hideg van - teljesen elengedve magát az ülésben így szólt, majd kezeit zsebre vágta.

- Visszatérve az előző hetekre - itt gondoltam, hogy meg fogja említeni, hogy megszakítottam vele a kapcsolatot - annak ellenére, hogy jól elvoltam Elena-val, veled is töltöttem volna szívesen egy kis időt - így töprengett maga elé meredve.

Majd hirtelen a szemeimbe nézett:
- Hiszen barátok vagyunk - a lelke nem volt rendjén, tekintete elárulta.

Bűntudat vett magába engem, már most bánom, hogy nem tettem semmit az érzéseim érdekében. Nem mentem át hozzá, amikor unatkoztam, nem hívogattam poénból FaceTime-on, nem hívtam el lelkizni a játszótérre.

Tényleg egy csomó idő telt el azóta...

- I-igen, így van. Ismét január van - csak helyeseltem.

- Próbáltam megfejteni, hogy mi lehet a baj és, hogy miért kerülsz engem múlt év december eleje óta... - hangja elcsuklott, ezzel még hidegebbé téve ezt az év eleji reggelt.

- Igen, ez egy elég h-hosszú történet... - eszem ágába sem volt többet mondani erről.
Mégis mit mondhatnék? "Titokban régóta szerelmes vagyok beléd de te a legjobb barátnőmet választottad?" - ezek cikáztak a gondolataimban.

- Oh értem. Hát ha nem akarod velem megosztani, akkor ne mondd el, majd legközelebb - tekintetét rám szegezte és hamiskás mosollyal kísérte mondandóját.

- O-oké - szó szerint belém fagytak a szavak.

Tovább vacogtam a hidegben. Ezen a buszon nincs fűtés?

Majd arra lettem figyelmes, hogy Jisung zsebéből kiveszi kezeit és felém nyújtja azokat.

- Add ide a kezed! - kedvesen így szólt.

Abszolút nem tartottam jó ötletnek, így inkább úgy tettem mintha észre sem vettem volna, az ablakon át meredtem kifelé.

A következő pillanatban Han kirántotta az egyik kezemet a zsebemből és ennyit mondott:

- Na, így! Add a másikat is!

Ijedtségemben nem is tudtam mit csinálok és a bal kezemet is az övéibe tettem.

Kezeit összefogta az enyéimmel majd többször is ráfújta meleg leheletét.

Ismét sikerült közel engednem magamhoz...

Szívem a torkomban dobogott, fogalmam sem volt mit teszek éppen. Csupán arra fogtam, hogy hideg van.

Majd hirtelen a jobb kezemre kulcsolt és a zsebébe dugta.
- Így jobb? - törődő tekintettel nézett rám.

- P-persze - éreztem, ahogy az arcom kipirult és ismét felébredtek az eddig nyugodó pillangók a gyomromban.

Szinte a sírás kerülgetett, amikor rádöbbentem, hogy még mindig képes engem ez a fiú megingatni...

- Köszönöm - így szóltam halkan, kicsit közelebb hajolva hozzá, miközben ő a rohanó tájat figyelte.

- Mint látom azóta is otthon hagyod a kesztyűdet - nevetett jobbról melletted.

Tényleg nem változtam.

Az út többi kilométerei csöndben, kéz a kézben telt...