A végtelen tintafekete égboltot megannyi csillag pöttyözte. A lágy szél az ablakok alatt álló fehér orgonafák illatát hozta be a terembe, ahonnét hangos zene hallatszott ki az egyébként néma éjszakába. A városszéli kellemes csendet a hét öt napján mi, táncosok szoktuk megtörni. Csupán arra a rövid időre burkolózik a környék hallgatásba, mikor valami információt vagy utasítást osztanak meg velünk az edzőink, vagy nagy ritkán kapunk némi szünetet.
Ma éppen az előbbi történt, mielőtt a váratlan fordulat bekövetkezett:
- Mindenki keressen magának egy másik párt, és rumba basic! - szólt az egyszerű, nem szokatlan utasítás.
Most min kellene megütközni? - jönne a - nem mellesleg - jogos kérdés a halandótól. - A másik párral vagy a rumbával lenne a probléma?
A másik párral nem szokott gond lenni, gyakorta előfordul, hogy nem a saját párunkkal kell táncolni. Netán a rumbával? Nem, azzal sincs. A rumba egy viszonylag lassú, ám annál szenvedélyesebb latin amerikai tánc. Szívem egyik kedvence, bár melyiket ne szeretném?
Álltam egyhelyben, hiszen én azért még nem vagyok olyan ügyes, így a fiúk az ügyesebb lányokért versenyeznek, nem az ügyetlenebbekért. Teljes mértékben igazuk van. Ha nekem kellene választanom, én is az ügyesebbet kérném fel - feltéve, ha lenne hozzá elég bátorságom.
Teljesen meglepődtem, mikor Ő elkezdett határozott léptekkel felém közeledni. Szétnéztem a teremben, ugyan ki állhat mögöttem, akit fel szeretne kérni, viszont megdöbbenve vettem tudomásul, hogy már nincs senki. Nagyon megzavarodtam, hiszen mikor bejött a terembe, a másik ablakpárkányra tette a vizét, nem erre. „Akkor mégis mit kereshet itt?" - futott át az agyamon. Ha az előbb megzavarodtam, akkor most abszolút megrökönyödtem.
Odalépett hozzám, kinyújtotta értem a kezét, a száját pedig kedves félmosolyra húzta, mire egy gödröcske jelent meg az arcán. Nagyon elvörösödtem. Már majdnem sokkos állapotban csúsztattam a kezemet a kezébe. A szívem majdnem kiugrott a helyéről, olyan vadul kalapált. A pillangóhad a gyomromban életre kelt. Az érintésétől melegség áradt szét az egész lényemben. A fülemben pedig felcsendült a jó öreg dallam: „Hosszú az út míg a kezem a kezedhez ér".
Elvezetett a számára szimpatikus helyre, s én közben azon gondolkoztam, hogy hogyan lehet ilyen valóságos ez az álom. De semmi ésszerűt nem találtam. Még a valós magyarázat sem volt elég logikus: ez a valóság. Nem álmodom.
Miért hittem azt, hogy álmodom? Ő, az én tiltott gyümölcsöm. Ilyen egyszerű. A szívem mindennél jobban áhít rá, de az eszem épp ezért megtiltotta. Ó, minekünk, embereknek miért kell mindig az a legjobban, amit sosem lehet!? Ha lenne bennem elég mersz, hogy színt valljak, se tenném meg. Hogy miért? A szépen lassan alakuló táncos barátságot nem akarom egy beismeréssel romba dönteni, s ezzel együtt eltaszítani magamtól. Bevállalós legjobb barátnőm próbál meggyőzni, hogy fedjem fel előtte az igaz érzéseimet, mert ha nem teszem, sosem fogom tudni, hogy Ő hogyan viseltetik irántam. De nem ismeri Őt! De nem látja Őt! De nem hallja Őt! Akkor mégis miért mondja nekem ezeket? Miért akarja, hogy legjobb barátnője olyat kövessen el, amit egész életében bánna? „Ha megtehetnéd, de nem teszed, később jobban megbánhatod, mint az előbbi következményeit." - szokta mondani.
Beálltunk egymás elé, és vártuk, hogy megszólaljon a zene, s vele egyidejűleg kezdetét vegye az a tánc, amit sohasem fogok elfelejteni.
Belenéztem a szemeibe. A gyönyörű, zöld és barna varázslatos egyvelegével büszkélkedhető szemeibe. A külvilág rajtunk és a zenén kívül megszűnt létezni számomra. A pillantásomat nem bírtam elszakítani az Övétől, de mintha Ő szándékosan próbálta volna meglesni a lelkemet a szemeimen át. Ha fordulás miatt kellett máshová fókuszálnom, már majdnem a lelkifurdalás környékezett, hogy nem nézhetjük egymás lélektükrét.
A tánc egyszerűen maga volt a mámor! A földre szállt mennyország! A „borzongató" öröm semmi az én kicsattanó boldogságomhoz képest! Nem is kellett odafigyelnem, de éreztem, hogy a táncom a valaha volt legjobb! Nem is kellett különösen figyelnem a tartásra, a zenére, a mozgásra. Mindent csináltam, ahogy tudtam, pedig nem figyeltem rá. Csakis Őrá.
Megpróbálhatnám leírni, de a tánc is abba a megfoghatatlan kategóriába tartozik, amit nem lehet szavakba önteni. Látni és átérezni kell. Ha én mégis megpróbálnám, elvesztené a varázsát.
Mikor a zene elhallkult, egyszerre voltam önfeledten boldog, hogy Ővele táncolhattam, és hihetetlenül szomorú, hogy vége lett. Felszabadult mosollyal az arcomon vezetett ki a jobb oldalára, majd megköszöntük egymásnak ezt a felejthetetlen táncot - én pukedliztem, Ő egy kifogásolhatatlan meghajlást mutatott be -, s kecsesen kiforgatott, miközben egy apró papírcetlit csúsztatott észrevehetetlenül a markomba. Olyan kifinomultan csinálta, hogy senki sem vette észre. Azután újból pukedliztem, Ő pedig meghajolt - most az edző felé.
Ahogy levezetett a parkettről, az ujjaim között elkezdtem volna forgatni a kis cetlit, mire finoman megszorította a kezem, mintha azt üzenné: „Még ne!" A szívem a torkomban dobogott. „Miért adott nekem egy darab papírt? Mi lehet ráírva?" - gondolkodtam el rajta.
De nem kaptam elég időt ezen tanakodni, mivel hidegzuhanyként ért engem az, hogy elengedte a kezem, és elment a vizesüvegéért. Nem úgy nézett ki, mint aki szeretne még valamit hozzáfűzni az előbbi két perchez.
Sokkos állapotban követtem a példáját, én is elmentem inni - a terem másik felébe. Mihelyt senki sem figyelt rám - nem mintha egyébként bárki is figyelt volna rám -, engedtem az ujjaim szorításából, és széthajtottam a gyűrött kis cetlit, melyen az Ő gyönyörű kézírásával egyetlen egy szó szerepelt:
„TUDOM.”
