A Halhatatlan Író Naplója

III. Fejezet: Kutatás

2012.10.14:
Na akkor kedves naplóm... Megjártam a múzeumot. Hát, nem is tudom mit írjak. Egyszerűen nem tudom feldolgozni. Hú, na akkor kezdjük az elejétől; reggel első dolgom volt, hogy bemenjek az ominózus múzeumba. Rögtön a portán elvesztegettem 20 percet a végtelen életemből a portással akiről persze azonnal kiderült, hogy hatalmas rajongóm. Igen, mint mindenki ezen a kibaszott világon. Nem vagy különleges John. Na mindegy. Szóval nagy nehezen vagy 6 nyomorult autogram után sikerült kicsalnom belőle, hogy merre is van az arra. Bementem a levéltárba és hát, rettenetes. Könyvek, újságok, dossziék szanaszét, volt amelyiket por fedte, talán még nálam is idősebb, volt amelyiken már szerényebb volt az idő takarója. Természetesen ott kezdtem először. Mondanom sem kell, hogy semmi sem volt idő szerint rendezve az ég egy adta világon ami miatt már magában letörném annak az illetőnek a kezét, akinek a levéltár rendben tartása a feladata lenne, de ez nem lényeges. Körülbelül egy örökkévalóság után megtaláltam A dobozt, mindenféle kacatok mellett valahol a sarokban. Volt benne még pár régi könyvem, nem is kevés, meg egy tucat másik könyv vagy újságcikk amik olyan emberektől és olyan emberekről szól, hogy még én sem ismerem egyiket sem pedig itt vagyok már egy ideje. De vajon miért csak az az egy könyv kellett a nőnek? Igen, még mindig ezen kattogok. Miután a saját kutatásom letudtam és körülbelül a nagy büdös semmivel lettem közelebb a válaszhoz amit keresek, megkérdeztem újfent a portást, hogy nem-e látott egy harmincas festett vörös hajú fruskát mostanában. Nagy nehezen kinyögte, hogy de és ha jól tudja valami bölcsész fajta aki nagyon nagyon nagyon sokat jár a múzeumba, a könyvtárába és annak levéltárába. Úgyhogy előszedtem a könyvtárost, hogy rögvest mondja meg a nő nevét. Ezen ponton jöhet természetesen a kérdés kedves Olvasóm, hogy "De Fred, hát odaadta magának a telefonszámát. Miért nem hívja fel?". Erre csak annyi a válaszom, hogy meg a fa-- majd ha piros hó esik... De egyébként a kérdés teljességgel jogos, jár a piros pont, ezt is csináltam, amint megtudtam a hihetetlen életunt idős könyvtáros hölgytől, hogy ha minden szép és igaz akkor Veronica Smith-nek hívják a hölgyet aki valamiért szagot fogott. Ezután azt tettem ami mindenkinek a legészszerűbb, legnyílvánvalóbb lépés... Felhívtam egy utcai telefonról, hogy ne tudja meg a telefonszámom. El tudom képzelni hogy néz most, de biztosra merem venni, hogy maga is ezt csinálta volna a helyemben! Na mindegy, megmondtam neki, hogy 6 nap múlva azaz 20-án legyen abban a kávézóban ami annál a könyvesboltnál volt ahol dedikáltam napokkal ezelőtt, és mielőtt bármit tudott volna mondani rá is a raktam a kagylót. Ezzel az egésszel adtam még magamnak hat napot mielőtt Veronica elmondja nekem, hogy mit tud, így még van időm elmenni ahhoz az egy emberhez itt New York-ban aki biztosan tudja, hogy halhatatlan vagyok, Matilda de Cruz-hoz. Matilda amolyan sámán vagy kuruzsló féle aki hétköznapjaiban jóslással keresi a napi betevőt, de amikor senki sem figyel akkor egy halhatatlan Salem-i boszorkány. Most nem túlzok egyáltalán, tényleg az. Ismerem amióta az eszemet tudom, de már vagy 100 éve nem beszéltem vele. Oh Istenem nagyon fog rám haragudni, hogy egy évszázada egy kósza szót nem szóltam hozzá... Még jó, hogy halhatatlan vagyok különben gyorsan találkoznék a teremtővel amint szembe kerülök ezzel a nővel. Lehet inkább napolnom kéne egy kicsit a dolgot és lelkileg felkészülnöm a találkozásra. Vegyek neki valamit? Csak illene nem? Legalább egy doboz csokit amit hozzám vághat.

2012.10.16:
Egy nap lelki felkészülés után végre úgy döntöttem, hogy csak elmegyek a hőn szeretett Matildámhoz, akármennyire is nagy bennem a félelem az ötletet illetően. Fel voltam készülve mindenre; kés dobálás, egy-két átok, pellengér, guillotine, szó szerint minden, de valahogy semmi sem történt. Beléptem a jósdájába és tetont ugyan az volt, mint anno 1900-ban: mindenhol füstölők és álomcsapdák, mindenféle gyógynövények, fiolák, szőnyeg a falon, random kártya paklik össze-vissza, a teljes felszerelés. Majd miután felmértem a végtelenül ismerős terepet megláttam Matildát ülni kerek asztala egyik oldalán, maga előtt emberiség előtti elátkozott kristálygömbjével. Ugyanolyan gyönyörű volt, mint egy évszázada, ami egy halhatatlan boszorkánynál valljuk be nem meglepő. Gesztenyebarna hátig erő raszta haja, majd két méteres magassága, testének
Hausdorff-dimenziója és pogány tetoválásainak élénksége semmit sem változott.

Persze, attól, hogy éppen Luciust a fekete perzsa macskáját nem uszította rám volt hozzám pár keresetlen szava. Lényegében annyi, hogy elmehetek édesanyámba, hol voltam eddig, miért nem kerestem, miért nem írtam, miért mindig csak akkor jövök mikor kell nekem valami, bla bla bla. Nem tudja, hogy amióta halhatatlan létem tart ő az egyetlen akibe igazán szerelmes lettem és vagyok is, de jobb is, ha nem tudja. Miután megkaptam magam fülre valóját elmondtam neki helyzetemet amire csak egy hangos nevetéssel reagált, de Lucius feltette az ősi kérdést, hogy "ugyan honnan tudná egy halandó, hogy én nem vagyok az?". Igen, Lucius beszél, egy halhatatlan boszorkány szintén halhatatlan valószínűleg démon macskájáról beszélünk, nem meglepő. Matilda persze segített, belenézett természetfeletti gömbjébe és megtudta azt, amire én napok, lassan hetek óta próbálok rájönni: A lány valahogy köthető hozzám. Tudja ki vagyok, tudja az álneveim, előző lakhelyeim, eddigi kapcsolataim, mindent. Nagyon remélem, hogy vér szerint nem köthető hozzám, egyszer törtem meg magamnak fogadott ígéretem, hogy nem alapítok családot, mert úgyis túlélek mindenkit, de eddig azt hittem kihalt az ág... Adja az ég, hogy így is van, de legkésőbb 20.-án úgyis kiderül.