Sólyomtollas veszedelem III. - A sárkányok ébredése

Első Fejezet - Lunet, a főnix

954. év – Nyár, Kyo első hava

Damor – Határvidék

Lunet megacélozta vonásait, fölszegte a fejét, és kilépett a hintóból. Azok az emberek, akik korábban olyan alázattal viseltettek felé, most megvető pillantással méregették, ő mégis olyan magabiztosan lépdelt, mintha mindez nem zavarta volna. Nem akarta, hogy lássák rajta, mennyire megviselte a völgyből való kényszerű távozás.

A fa ládikája, amit magával hozott, ott pihent a sárban, a csipkebogyó bokor tövében. Lunet azonnal tudta, nem fognak segíteni neki odébb cipelni. Ujjai ráfeszültek az apró levélkére, amit út közben körmölt, és hiába tudta, hogy meddő próbálkozás, azért odalépett az egyik katonához.

– Kérem, adják oda ezt Éleonnak, amikor visszatérnek! – Hangja csupán egy árnyalatnyival csengett bizonytalanabbul, mint Sólyomvárban, miközben átnyújtotta a papírt.

Óriási megkönnyebbülés lett úrrá rajta, amikor a férfi elvette a kezéből a levelet, ám a katona egy pillanattal később egyenesen a sárba hajította azt, Lunet doboza mellé. Miközben ezt tette, pimaszul a szemébe nézett. Ez a nyílt arcátlanság fájt Sólyomvár úrnőjének a leginkább, bár számíthatott volna rá, hiszen a völgy lakói összetartó népség.

– Sok szerencsét, úrnőm! – mondta a férfi, és becsukta a hintó ajtaját. – Szüksége lesz rá.

Lunet merev tekintettel nézett a hintó után, egyetlen arcizma sem rándult. Nem adhatott teret az érzéseinek, hiszen, ha belesüppedne az önsajnálatba, azzal nem jutna előrébb. Szemét csípték a könnycseppek, mégis összeszorította az állkapcsát, hogy egyetlen hang se hagyja el az ajkát, és miután a hintó bedöcögött az erdőbe, tekintete a ládájára vándorolt.

Már nem is emlékezett rá, hogy mit pakolt bele, hiszen az Éleonnal való vita rettenetesen fölzaklatta, arról nem is beszélve, hogy egyik pillanatról a másikra elveszítette régi életének az utolsó darabkáját is. Összefacsarodott a szíve, ha az unokáira vagy a fiaira gondolt, akiket Valior a tudója, hogy viszont láthat-e valamikor.

Fölnyitotta a láda tetejét, és könyékig túrt a bársonyruhák között. Fodrokon és cirádás hímzéseken simított végig ujjbegyével, mire elért a legaljára. Felsóhajtott, ahogy tenyerébe simult egy medál, aztán kiemelte a súlyos nyakéket. A smaragdon megcsillant a felkelő nap fénye. Lunet csak egy pillanatot engedélyezett magának, hogy megcsodálhassa a páratlan szépséget, aztán ismét a ládika legaljára túrt.

Újabbnál újabb ékszereket emelt ki, és aggatott magára, majd, amikor megbizonyosodott róla, hogy már csak ruhák maradtak, lecsukta a ládika tetejét, és sóhajtva ráült. Pénze ugyan nem volt, de a csecsebecséiért sokat kaphat. Már csak azt kellett kigondolnia, hogy merre menjen.

Pár percnyi ücsörgés után összeszedte a magát, és az előtte magasodó domb felé indult. Ha fölmászik, biztosan többet lát majd, és be tudja tájolni, merre lehet. Az emelkedő azonban meredekebbnek bizonyult, mint ahogy első ránézésre sejteni lehetett, és a csinos cipője meg-megcsúszott a sárban. Olyan szitokszavak hagyták el az ajkát, amiket még életében nem használt, miközben hol térdre rogyva, hol két kézzel a növényzetet markolva próbált feljebb jutni. Végső elkeseredésében kilépett topánkájából, és mezítláb folytatta, közben azon töprengett, mit szólna Éleon, vagy a fiai, ha most így látnák. Nem úrinőhöz méltó az ilyesmi.

A végére már négykézláb húzta fel magát a meredek oldalon. A szégyenérzete addigra teljesen kialudt, sokkal inkább égő tüdeje és reszkető végtagjai foglalkoztatták, mint bűntudatának súlya. Miközben csípőre szorított kézzel mélyeket szippantott a levegőből, felmérte a terepet.